Ahogy itt élünk napról napra
Ahogy itt élünk napról napra, és az álmainkat építgetjük elfordulva kávéskanalat csészében keverő kezünktől, műanyag redőnyt húzva a kezdetekre, önön csíránkra: a fák gyökerei közben a földbe kötnek minket; minden reggel felkel a nap, minden éjjel eljön a hold, a csillagok; nem vesszük észre, hogy nem az álmainkban kéne keresni a megvalósulást, hanem a valóságban kell meglelni az álmokat. Mindazt a szépséget, csodát, ami felett az ember elsiklik, ha még nem rombolta le, ha álmai cipői még nem taposhattak ízébe. Mert abban az álomban, amiben az ember szereplőként éled újjá napról-napra nem lehet alkotója annak. Vagy ha talán ez a hasonlat nem enged megfelelő rugalmasságot értékelni az élet önállóságát az alkotásra: nem lehetünk bírái annak az aggnak, kinek anyaméhe hasonlatos az éghez, és a porföldhöz, a vízhez és a jéghez; ki nem kezünkben hordható. Nem oldhatjuk fel az élet cukros levét álmaink festékes edényeiben, ha a festők költészete át akarná szabatni a vásznat.
Nem tehetjük, de tesszük.