Este másképp látok mindent
Este elmondanék mindent
Amit nappal nem érzek;
Talán nem merek
Este más
Kint sötét az ég
Csak a hold világít -valahol messze…
És a csillagok
Én csak ülök itt bent, szótlanul
Az asztalon egy lámpa szórja sugarát az űrbe
Megvilágít mindent:
A szobát, a házat, az utcát
Fényében látom az Utat, az embert, az életet
A vágyakat, az értékeket
Gondolkozom, s leírom: ami eszembe jut
Hogy miért, nem tudom
Csak azt:
Hogy este van
És este minden más.
A várost elhagyom
Egész világ az én birtokom
Ahol járok: földem,
Felettem kék egem
A világ az otthonom, temetőm
S holnapom:
Öröm, és fájdalom;
Bánatom hatalom,
Tegnapom elhagyom,
Tűz emészti el haragom
Egész világ a birtokom
Ha akarom,
Völgyekből hegyekbe vándorlom
Az erdő palotám, s majdan sírhalom
Hangom hordozza a szél
De visszhangom vissza tér
Szemem, mint égben szálló sólyom
Nézi a mezőt
S hallgatom a halott folyó partján a halk
Harmonika szót:
Rólad szól Jeremiah Johnson.
Éjjel farkas ugatja a holdat
S vonít fájdalmasan
Mikor a fagyos téli szél havat hoz felém
S csöndes álmon ott vagy; tudom, ismerlek én…
Egy arc a semmiből:
Rám néz, rám kacsint
És én csak némán nézek át két szemén
Ma már nem mond semmi újat senki sem
Ma már nem ér semmit egy kiégett agy parancsa
Tegnap, túl sok volt a kétely,
túl sok hazugság hangzott el.
És, nem érzed a fények mennyit érnek,
Az éjszakában folytatódik az élet
Talán néhány év múlva,
Kérdőn gondolsz a múltra
Jelenné válik a még távoli jövő
De ma, egy arc a semmiből
Megjelent , és azt kérdezte tőlem:
Mit ér a jövőd, ha úgy telik el a múlt,
Hogy semmivé lesz ?
Talán tenni kéne valamit
-Azt hiszem, igen …
De én nem azt teszem amit elvárnának tőlem
Keveredik bennem a múltam, és az
Elképzelt jövőm
És hiába keresem, nem találom az utam
Bármerre nézel falakat látsz
Bármerre indulsz zsákutcát találsz
Néha üvegfal elé érsz,
S mikor megérinted látod csak a valóságot
A békés bolyongás vad rohammá válik
Csökkentsd az iramot, mert
Csapdától találva elvész
Miden álmod -de fel nem adhatod
A folyosón kopog a lépted,
Egyre durvábbnak, kopottabbnak érzed,
Pedig nem az út változott,
Hanem a lépted.
A tükörfalak néha visszatükrözik lényed
a kritikát el nem tűrheted
Egyszer majd újra márvány folyosóra léphetsz
Most még csak mész, egyre mész
Zsákutcákból elágazásokba
Talán jobb is így bolyongni,
Hisz a cél egy örök,
Végtelen útvesztő !
Ha eléred:
Elindulsz újra, ami
Véget nem ér soha…
Hogy szólhat bele ember a halálba
Hogy pusztíthat, ölhet ?
Az emberek szemében az élet semmivé lett
Hol van igaz szeretet ?
Szerelem ? – nincs már
E szó ma mást jelent szinte mindenkinek
Nem tudjuk milyen érzéseket öltünk meg
Talán maradt még valami igazság !
Mért végzik el önkénnyel amit
A természet úgyis bevégez,
S talán nem is oly közönnyel,
De fájdalommal, pedig
Neki is ismeretlen Az.
Az eredmény ugyanaz
Cinikusan, de érdekében:
Jobb később mint soha
Hogy hogy beleszól az ember a halálba ?
És miért kell Annak elmúlnia
Ki másnak támasza
És miért azok szakadnak el egymástól
Akik menekülnek a haláltól ?
Talán maradt még valami igazság
Valami igazság – nincs már igazság !
Adjon valaki szabadságot
Bezártságból világosságot
Adjon valaki szabadságot
Hogy túlélhessem ezt a világot
Nem kellenek szabályok és határok
Csak igazságok
Saját életem akarom élni !
Ne szóljon senki
Ne mondják meg mit csináljak
Ma minden túl gyors nekem
És nem érdekel semmi sem:
A gazdagok csillogása,
A szegények kopottsága.
A csönd hangjait figyelem
Közben átvirrasztok egy éjszakát
Ahogy egyre jobban megértem az emberek világát
Egyre jobban kívánom a természet nyugalmát !
Adjon valaki szabadságot
Hogy túl élhessem ezt a világot
Adjon valaki szabadságot
Bezártságból világosságot….
Talán rosszkor születtünk
Talán rosszat teszünk
Lehet, hogy rossz istenben hiszünk
De mégis élünk
S nem csak magunkért
Túl sokszor álmodunk rosszat
Túl sokszor kívánunk rosszat másnak
Túl sokat akarnak tőlünk
Túl sokat akarunk önmagunktól
Mindenki másnak emel gátat
Ahelyett, hogy segítenénk egymásnak
Ha nem volnának vágyak
Vége lenne a kihívásnak
Nem kéne többé ölni
S várni a halálra
Talán vakok vagyunk mind
Kőtömbökbe zárva ?!
Igen vakok vagyunk mind
Lelkünkben bezárva.
Kéne egy múlt, amire emlékezhetnék
Kéne egy múlt, amibe menekülhetnék
Kéne egy múlt, amire visszavágynék
Kéne egy élet, amit élhetnék
Kéne a vágy, amiért élnék
Kéne egy lány, akit szerethetnék
Kéne egy lány, vagy valaki, aki emlékeztet még,
Hogy itt vagyok, boldog lehetnék
Kéne egy ház, benne pár jó barát – távol mindentől
És kéne a múlt, kéne a lány
De mi van helyette: harc és kudarc
Unalmas hétköznapok
És hideg szél fúj arcomba
Miközben lassan elindulok
és arra gondolok:
Kéne egy másik világ
Hogy lemoshatnám az eltelt élet porát – magamról
Kéne egy szék, amire leülhetnék
Kéne egy ágy, amin elalhatnék
De csak egy ajtó van, amit bezártak rég
És a kulcsot messzire dobták
Ó most kéne nagyon, most kéne a múlt
De talán, kár lenne emlékezni már…
Úgy érzem, bezárva maradtam önmagammal
Körülöttem zajlik egy őrült világ
Senki sem tisztel barátot s idegent
Hidd el, rád erőszakolt hittel:
Nem tudsz több lenni,
Nem tudsz többet tenni már.
Valami történik, de nem értek semmit abból
amit hallok, látok és érzek
Megőszült fejek néznek arcomba szemükkel
Régi eltorzult hittel.
Már csak magamban látom a nyugalmat,
De lehet, hogy ez csak egy üresség
Lehet, hogy bennem háborog minden,
És a világ áll tovább, áll,
még évmilliókon át…
Mondanom kéne valamit, de kinek mondjam el?
Az idegeneknek, akik rám se néznek
És ha mégis, ismeretlenek
Kinek mondjam el amit érzek?
Nem figyel senki
Mintha nem is léteznék,
Mintha itt sem lennék.
Hiába írom verseimet, ha nem olvassa senki el
Senki sem tisztel embert és idegent
Nem érdeklik egymást a barátok
Miért szól a dal, ha nem szól senkinek semmiről?
Miért van sötét, mikor a fény oly kevés?
Miért? Miért? Miért?
Tanulni kéne, igen! Tanulni kéne, igen!
Tanulni kéne, igen! Igen! Tanulni kéne!
Mindig elhatározod
De mikor eljutsz oda
És küzdened kéne;
Magolnod, írnod, olvasnod kéne
Már nem kell, nem érdekel
Eldobod a könyvet, kiáltasz egyet
Úgy érzed leráztad láncaid
Eltelik egy nap, eltelik egy hónap
Meglátod a követ, és érzed:
Tanulni kéne, igen! Tanulni kéne, igen!
Tanulni kéne, igen! Igen! Tanulni kéne!
Újra kezdesz mindent, s abba hagysz minden mást
Újra elhagy erőd, új dolgok jönnek
Nincs értelme folytatni már, úgy érzed
De mikor elmúlik egy nap, eltelik egy hónap,
Etelnek az évek, és elmúlik az élet
Akkor döbbensz csak rá újra, hogy
Tanulnod kellett volna, igen!
Tanulnod kellett volna, igen!
Igen! Tanulnod kellet volna!
Még újra kezdenéd …
És újra kezdesz mindent …
Újra eltelik egy élet, a végén talán
Több leszel már!