Sós, nedves íz
Sötét van és csönd
Teljes sötét …
Fény villan az égen kint
Hol alszik a rét
A falra árnyék vetül
A tűz ellobban
Fekszem a fekete magányban
Újra sós íz az ajkamon
Most már érzem a hűvös szellőt
A szalma melegét
Egy csikó halkan nyerít a sarokban – álmában
Anyjához bújik, aki alszik;
Ó micsoda kanca
S micsoda szeretet,
Egy Család
Ahogy nézem őket, a még feketébb körvonalakat
Egyre jobban elönti arcom a könny
S már nem érne semmit, ha csak úgy letörölném
Az orrom megtelik a mély
Istálló szaggal,
Agyam kitágul,
S szívom magamba
A Puszta csodás éji zamatát
Ó hold, Ó csillagok;
Ó lovak, állatok, istenek
Egyetlen barátaim
Okos szemetekkel figyeltek csendesen
Itt vagytok most mellettem
Mégis távol, s oly közel …
Élnék itt a pusztán
Mint őseink hajdanán
Vetnék, aratnék, szántanék talán …
Már hajnalok hajnalán
S szegény életem
Úri lenne a természetben
Nem vágyok semmire
Csak ily kicsinységre
S ezt megosztanám azzal
Aki azt hiszem, egyedül: megért.
S ő is távol van, s mégis közel
Megfoghatnám kezét,
De érintené kezem tűzzel, izzó vassal …
Az orrom megtelik mély
Istálló szaggal
Kinézek, ahogy elmúlik az álom
A csillagok mögött
Már vörösen
Izzik a hajnal
S most hatol csak fülembe
Az éji ciripelés
Zúg, dong, kezdődik
Az élet
A kapuban megállok
A kelő napba nézek.