Hónap: 1995 június

Sós, nedves íz
Sötét van és csönd
Teljes sötét …

Fény villan az égen kint
Hol alszik a rét
A falra árnyék vetül
A tűz ellobban
Fekszem a fekete magányban

Újra sós íz az ajkamon
Most már érzem a hűvös szellőt
A szalma melegét
Egy csikó halkan nyerít a sarokban – álmában
Anyjához bújik, aki alszik;
Ó micsoda kanca
S micsoda szeretet,
Egy Család

Ahogy nézem őket, a még feketébb körvonalakat
Egyre jobban elönti arcom a könny
S már nem érne semmit, ha csak úgy letörölném
Az orrom megtelik a mély
Istálló szaggal,
Agyam kitágul,
S szívom magamba
A Puszta csodás éji zamatát

Ó hold, Ó csillagok;
Ó lovak, állatok, istenek
Egyetlen barátaim
Okos szemetekkel figyeltek csendesen
Itt vagytok most mellettem
Mégis távol, s oly közel …

Élnék itt a pusztán
Mint őseink hajdanán
Vetnék, aratnék, szántanék talán …
Már hajnalok hajnalán
S szegény életem
Úri lenne a természetben

Nem vágyok semmire
Csak ily kicsinységre

S ezt megosztanám azzal
Aki azt hiszem, egyedül: megért.
S ő is távol van, s mégis közel
Megfoghatnám kezét,
De érintené kezem tűzzel, izzó vassal …

Az orrom megtelik mély
Istálló szaggal

Kinézek, ahogy elmúlik az álom
A csillagok mögött
Már vörösen
Izzik a hajnal

S most hatol csak fülembe
Az éji ciripelés

Zúg, dong, kezdődik
Az élet
A kapuban megállok
A kelő napba nézek.

Kő szobor ül
Kő talapzatán
Kő asztalnál
Kő kezében
Kő pohár
Kővel álmodik talán…
Merőn nézi a tájat
Kezén kő bilincs.
Sokat mondó néma szemében
Árulás, keserű könny, csalódás
Kínzó szerelem, gyűlölet
Ahogy a vas egyetlen pillanatba
Véste meg.
Ott ül naptól szikkadt márványbőrrel
Az időtől porózus kő szobor
Mozdulna…
Mozgó látomás
Merev óriás
Porból kővé dermedt,
Szíve porrá vált.

Bennünk is ül néha
Hasonló kő rakás
Szívünk, lelkünk nyomja
Súlyától meg görnyedünk
De mikor lerázzuk magunkról béklyóit
Ízzé-porrá törve eltűnik.

A semmit tevés nyűgét taposom
Mennék, egyre mennék
De merre, nem tudom !

Amíg alszom
Látom a jövő értelmét
Mikor elmúlik az álom
Újra aludnék

Voltak régen tárgyak
Amikért oda voltam én
Voltak régi vágyak
Amikért áldoztam is még

De elmúlt minden álom
És eltűnt már a kép
Itt van már az Élet
És én nem készültem fel még !

Hiába minden optimizmus
A gondokra gyógyír nem terem
Hagyj el mosoly, víg öröm
Sötét napokon
Bánat emészt,
Dühös kín gyötör,
Fáradt vagyok,
Ég szemem.

De itt a könnynek nincs helye
Kesernyés mosollyal rám néznek
Azt mondják értenek
S marad a kép,
Mit ezernyi gond, kín
Gyötrelem tört meg

Ahogy mindig eltelik egy nap
S kezdődik egy újabb,
Érzed a múló időt,
Mikor elválunk
Nem tudni látlak-e még

Mikor a pillantás megszakad,
Valami elszakad bennem
Érzem, egyre távolabb vagy tőlem
-Újra egyedül vagyunk, vagyok

Érzem, valami üresség van bennem
Már sokszor kerestem
S benned megleltem
Ami betölti a magányt

Eltörném a kezem
Eltörném a lábam
Minek e négy nyúlvány,
Ha úgysem engedik, hogy használjam
Kezem földbe
Fejem falba verném
Tehetetlen dühöm
Fájdalom kínjain feledném

Rab vagyok, láncokban
Egy otthon börtönében
Repülnék, szárnyalnék
A szabadság egében

Feltámadt bánatom
Könnytelen sírásba –
Átkaim, haragom
Mély hallgatásba -fojtom

Lassan eltelt,
Elmúlt 18 év nyomtalan
Mi történt?
Sokkal magasabb lettem
Mint mikor megszülettem

Ez a 18-adik, mi ez, majd jön a 19-edik
Sok minden nem változik

Sok embert megismertem
S néhány nagy állatot…
A múlt csak álom
A nagyra nőtt házak ma szűk dobozok

A világot eddig csak könyvekből ismertem,
S míg nem ültem lovon
Nem másztam sziklát sem, csak gondolatban

Elmúlt 18 év nyomtalan
Jön még több
Majd az 5. x-en túl
Élek gondtalan

De addig mozogni, menni akarok unos-untalan
Bejárni a világot,
Megtalálni a virágot ami nem hervad el sosem
A fát mely örökké terem

Elszállt 18 év, talán több is már úgy érzem
Egy végtelen hosszú múltba nyúlik az életem
Egy kútba ami feneketlen, mélyül szüntelen
Az alját nem láthatom, de biztosan tudom
Egyszer elérem

De addig jön még meleg, napsütés
Jó szagú, esős napok
Majd az 5. x-en túl gondolkozok