Volt egy föld
Hol vén fa állt
És fújt a szél
Tépte lombjait
Levélbe kap
Száraz ág törik
És fújt a szél
Messzi dombokon
Végtelen pusztán át
Hozta fák hangjait
S ő csak áll,
Csak erre várt
Tudja már
Hogy vannak még
Hogy élnek
Hogy túlélték mind
A világ pusztító fájdalmait
És fújt a szél
S ő lerázta
Ősrégiségét, kérgét:
Láncait
És fújt a szél
Vitte hangját
Ő tépni engedte
Gyermekeit
És fújta a szél
Leveleit
De minden levéllel
Egy szó szállt …
Sodródva: Itt a világszabadság !
S a földön
Hol a vén fa állt
A szél elszállt
Tova röppent
Nem szólt
Csak elment
S a dombon
Hol a vén fa állt
Most a föld és
Kövek őrzik
Kifordult gyökereit
S magukhoz vették
Elhullott gyermekeit
A széllel elszállt a hang is…
És ha fúj a szél
Őszi szél
Mi vihart már
Nem teremt
-Fáradt ő is
Megpihent-
Hozza a dombok
Puszta hangját
Sírnak a levelek…
1996. november 25.