Itt ülünk, képeinkről
Porosodó tekintetük tekint
S minket látnak ködben,
Azt hihetik a jövőről
Ilyen, véges
Pedig csak nekik végtelen a haláluk;
Mi azt hisszük ők azok
Akikké lenni szeretnénk
De mi lettünk azzá újra akik lettek,
Már késve fáj derékban
A derékba tört akarat
Felnőttünk végleg végre,
De mint ott
Mi mind itt
Hol a születés, hol a halál:
Az élet elejénél,
A szemek erejénél;
Kinyílik, s bezárul ?
Akkor álmodok bizony
Nem vagyok több két szemnél
És őket látom téli ablakon át
Engem néznek
Rám emlékeznek
Megfordítottam az életem ?
Vagy csak bele esett tekintetem
A parányi lyukba
Öntudatom véltem magamban
Megtalálni bizonnyal
Elhagyva testemet
Egy pillanatra …
1997. Október 1. 3óra