1.
Üres csigaházat hordok hátamon
S benne búvok meg hangtalan
A máséban én
Míg azok üveg szavakban
Forognak kényeskedve
Lopott hangukon
Ezernyi fülemet fognám be
Félkezemmel, ólommal
Hoznám a csend jelét…
Míg azok kezében megrogyok
Házamat szorítva kígyó mosolygásukban
S a repedésekbe öltvén nyelvüket: én is megmérgedem…
2.
S apróságom útrakelve
Táblázott úton
Meglelte már a sivatag démonát
Kikez most szólna nyelvem, mi kinőve
Lifeg bőrzacskóban, elillant a délibábban
De minden egyes kicsi kőben látom az előttem
Állók tisztára kopott csontját
Mire már lábon álltam
Nem voltam már csak
Süppedő homokvilágban
A szélben ébredő maró szellemek
Táncoló tonnányi homok szemek
Palotákból néznek rám, kapun nevemmel
De átlépve rajtuk mindig hirtelen,
Megbotolván kiszáradt kútszerű cserép mélyedésben…
3.
Most is így nevetnek rám
Ahogy aranyban fuldoklom
Ők posztóban állva köveznek
Örökkévalók: akik szíve rongy
Sav ők, a fémen,
De fogatlan kutyák
Csak rothadó gyümölcsre leső férgek, halottra hiénák…
1998. Március 8.