Páncélod lökdösik, hátadon fekszel,
Egyszerre csak azt hiszed majd:
Tenger hulláma mozgatja testedet
Nem pedig gondolkodó lények keze bánt
Homokba süllyedsz halkan
Sárba fulladsz csöndesen
Kínodban nem kapkodsz nyugtalan
Bátran temet majd életed
Ahogy így nézed az eget
Ezt olvasom ki arcod ráncából
Látom a sírhantot, de nézd ott
Egy madár, s itt én a szél – barátod
Könnyedén kapom fel páncélod,
S magasba ragadlak
Megmutatva a szigetet
Óceánt, s azontúl új szigetek várnak
Nem vagyok Isten, te sem vagy elveszett
Térképpel születtél, s kincsedet is megleled.
1999. Május 16.