Hónap: 2000 október

Idegben hallom a dobbanást
Belém hatolva zúg tovább:
Elmosódott képben a rohanás-
Lelkemben meg nem áll;

Sós ízű sörény, s a zöldszagú fény:
Harc, romantika, báj, s ború semmi,
Istenhez hasonlóbb földi lényhez
Ki kísértél évszázadokon

Hozzád szól zengzetem hátadon
Hulló levéltől a tikkasztó napsugáron át
Szolgállak, felnézek rád:
Hívó szavad hallgatom messzi álmokon

Emberek vérével vörös, izzadó orcád illatát
Társként szélben érzem
Küzdelmünk múltját büszkén
Hirdetem, s őrizem!

Patáid nyomán vonul minden
Nemzet a földön
S a föld minden nemzetének földjét
Taposod immár mindörökké!

2000. október 6.

Nincsen szerelem
Csak szenvedés,
Vágyódás a tökéletes
Iránt, amit megízlelni
Alkalmunk volt, de
Újra, és újra elhibáztuk;
Az életet keressük
Az életben, s egymás
Halálát okozzuk

2000. nyár

A téridő egy-egy
Pillanatából kitépett
Emlékeink körül keringve
Olykor elsuhan az élet

2000. október 6.

Éjszaka, ha csend van, s az éj
Még is beszél,
Sötét van, még is millió csillag
Lámpa ég,
S a „mozdulatlan” nap körül keringő
Föld is
Oly látszólagos;

A szavak is csak meg-meg érintenék,
Ellopnának kavicsokat az út
Széléről,
Mi is el szeretnénk érni a távolból
És visz az idő előre
S lassan eszmélünk csak:
Csend van, keringünk a nap körül.

2000 október 6.

Én tényleg igazi iker típus vagyok
Minden nap más, de
Ha felhívsz mindig azt mondom: szeretlek,
Ha azt mondom utállak, akkor is szeretlek!

Reggel még alszom, és este ébren vagyok
Ha felhívnál nálad lennék azonnal
Régen nem ilyen voltam, akkor talán
Kevésbé tudtam, hogy ilyen iker típus vagyok;

Tudom nem baj akár mit is mondasz, ha bántasz,
Én tudom, te is olyan iker típus vagy,
Lehet, hogy nem szeretsz, pedig tudom, hogy titkolod,
Mert nem akarsz szeretni, mi ilyen iker típus vagyunk

Azért én mindig várom, hogy hívj, és
A múlt héten is hívtál, látod most már biztos:
Ilyenek vagyunk

Ha majd öregek leszünk, azért ne felejts nagyon
El, bár nem tudom milyen a szenilis ikrek típus
Szeretlek, én ilyen típus vagyok.

2000 október 6.

Félnek az emberek a dolgoktól,
Megrettennek minden szokatlan gondolattól;

Akit régen nem láttak már inkább elfelejtik
Megölik magukban, minden emlékét talán kitörlik;

Miért ilyenek az emberek, furcsa:

Én megtettem –régen ha számított ő nekem
Reszkettem, féltem, féltem a természetes dolgoktól,
Minél régebben látok valakit, napról-napra annál
Jobban hiányzik –én felhívtam őt,

Miért nem reszketek, ha beszélek vele? Furcsa.

2000 október 6.

Az egész világ egy nagy
Kürtős kalács
Édes, mézes, kedvességgel
Bevont, de belül üres, átlátszó;

Mint egy nagy fekete lyuk
Egy olyan kozmoszban, amiben nincsen
Perem: csak megszületsz és zuhansz,
Ha meghalsz talán meg sem állsz;

Ennek az egész büdös nagy életnek
Nincs se eleje, se közepe, se vége
Még szidni sem tudom, mert olyan
Csodálatos a természet

De mi mindent csak kürtős kaláccsá,
Meg végtelen kozmoszban határtalan
Fekete lyukká alakítunk

Ennek nincs is értelme így
Akármerre keresem is, nincs egy kilincs,
Hogy átlépjek a másik oldalra.

2000. október 6.

Leülni a csend mellé,
Onnan figyelni a magányt
Kicsit távolabb a mindig
Nyüzsgő életek zajától

Oda hajolni a kővel dobott
Vízszín körző hullámaihoz
Nézni ahogyan elnyúlnak
Megnyugodva, mint te is

Meglesni a kérgen vándorló
Ízelt lábú kis lények hadát
Majd távolról nézni a
Fát az élet burkában

Átlépni a fáradt ágak
Barna moraján
Olyan egyszerű, mégis

Csak elrohanunk
Eldobva a város mocskát
S magunkat szennyezve.

2000. október 5.