Mi zaj, mi zsibongás,
Ami áttör az őrült
Gátakon fejembe;
Hová más útja már nem vezet,
S minden dobbanásom
Lelkedhez vezetve
Kiáltott felém:
A kedves hang
A csodás tánc, mit
Törékeny alak leír:
Az ifjú női test,
Mi megihletett:
Mind Te vagy
Szívemben az enyém
N.E.
+
Láttalak a földre roskadva,
Álltam elhullott tested dermedt teteme felett;
Emlékszem, láttalak boldogan szaladni,
Hátadon ültem mikor hosszú lobogó
Sörényedbe kapaszkodva szálltam
A világ felett
+
Láttalak szemem tengermélyéről,
Álltam elhullva a sors előtt;
Emlékszem láttalak betegen,
Nyögve, szenvedőn, s gyógyítottalak,
Szomorú szemedbe nézve:
S nem hagytál el idő előtt
+
Láttalak, mikor földbe takaróztál,
Álltam, s az elhullott évekre gondoltam,
Látlak, ahogy felhőket ostromolsz, s
Állok a csillagok alatt.
Balga az mind,
S életunt királyfi,
Ki tőrébe ugorva hagyná
Az életet egy leányért;
S naiv, kapkodó szöcskehad
Vagyunk mind mi férfiak,
Kik azt hisszük minden csillag
Nekünk ragyog:
Csak azt kapjuk lassan tőlük
Mit akkor éreztünk, mikor
Megszülettünk:
Fájdalmat ott legbelül.
Lehet, lehetne, lehetett volna:
Nekem, enyém, és én neki,
De ki az, és hol van:
Mindig, állandóan, örökké:
Várni, állni, és halni meg,
De mikor, és miért nem:
És soha, semmikor, sehol:
Senkit, senkivel, és semmiért,
De szerényen, boldogan:
Talán ma…
N.E.
Távoli mezőn állok:
Ködben fénylő ébredő napon,
Harmat csillogásban,
Arcod lebeg előttem az égen
Fel-fel gomolygó párás bokrok:
Kis életek rejtekén lelked látom
A védő kopár ágak között messze:
Tudd, valahol valaki vár.
N.E.