Mikor eljön az éj, és felhőbe bújik a telihold,
Vak denevérként szállok a szélben éhesen;
Míg a földön múlt árnyéka a folt,
Magasba tartom, az égre széttépett szívem véresen;
S megannyi ág, és levél zúzza szárnyam,
Sikítva zuhanok öntudatba, és félek élni;
Ahogy elvész a fény, mibe eddig fönn’ kapaszkodtam,
Sírok szakadt szívekre nézve: s rettegve hullok alá sötét árnyakhoz megtérni
2002. január 2.