Nincsen sebesebben, s szebben szálló égi lény,
Mint a te csókod, s törődésed velem,
Mi a világ végestelen végére ér utánam
Ahogy féltő gondod őriz engemet;
Nem is tudok mást, mint kinyújtani
Szerető szívemet, első sóhajtásom reggel
Neked ajánlani, a Nappal delelőn
Forró ölelést küldeni madárdalba fonva.
2002 november vége
Hónap: 2002 november
A legkedvesebb társakért
Nem tudom miért harcolunk minden nap. Mi hajt bennünket célok felé, mik azok, honnan valók. Talán valami réges-régi helyről, múltunkból. Szeretném azt hinni, van értelme, haszna ennek az egyéni élni akarásnak. Ahogy küzdelmünk hite nap mint nap elkísér bennünket. Bízom az emberiség sikerében, bár nem értem hová tartunk.
Nem vagyok biztos magamban, de látom a múltat. Azokat az embereket, akik utat mutatnak. Akik feláldozták magukat, hogy valami jobb legyen az újban. Csatáról csatára, értünk, mindenkiért. Erőt merítek belőlük, s meghajlom előttük.
Sokszor gondolom úgy, köztük kellett volna élnem, velük küzdenem. Néha elképzelem az életet, ahogy régen volt. Azt hiszem, örömöt lelnék benne. Végül rá kell ébrednem, hogy itt vagyok, most. Körülvesznek nagyszerű emberek, és csodálatos dolgok történnek.
Mikor behunyom a szemem és repülök: könnyek szöknek arcomra, mert érzem, ahogy legkedvesebb társam, akiben leginkább megbízok, magasan tart. Fent a mező fölött, közel a fák ágaihoz. S vágtájában egyre közeledni érzem azokat a célokat, miket most még nem látok.
Talán azért, hogy részt vegyek abban a halálos kimenetelű csodában, amit úgy hívnak élet. Közben csak halkan marad erőm megköszönni neki, ahogy léte napról-napra éltet. Azt hiszem érte, s érettük élek. Amint ők éltek velünk, értünk. Szenvedésben szenvedve, ölelésben szeretve.
Köszönöm.
Hírt visz a szél
Sárga hírnököt
Ágról tépett megannyi
Fáradt, lassú levelet
Meddig tart
– Kérdezem tőlük –
Ez az ősz itt?
De csak lassan hullanak
Magányosan utolsó útjukon
Szemem kíséri őket, s
Szívem oly bizonytalan;
Meddig tart az ősz…
Míg a húr rezeg,
Súgják halk neszek;
Mennyi árulás, könny
Minden elfeledett perc megett
Ó szépséges hírnökök
Végtelen vándorai,
Évszakok gyermekei
Meddig tart szívemben az ősz
Mennyi Tél, mennyi Tavasz, mennyi Nyár
Hoz hozzátok újra el,
S örökre már.
2002. november 18
+
Valahol Európában,
még emberek élnek egy gyárban,
Felkelnek reggeli csendben,
Bedobunk egy felest és rendben;
Valami messzi országban,
még élnek egy táguló világban,
Azt mondják nekik: Állam
Azt kell szolgálni bátran
Valahol Európában,
Még taposnak a dagadó sárban,
Megtöltik a történelem könyvet,
Mint Andersen, hogy elhiggyed;
Valami Európában
meztelen állunk, nyakunkon sál van
Hideg van, piszkosul fázunk
Elvitték balra, s jobbra minden adósságunk.
+
Valahol, valami nyár van
egy oly’ távoli házban,
Ahol még Emberek laknak
Hová töltény nem hullhat;
Oda elszeretnék menni,
fák közé a földre leülni,
Hallgatni madárdalt csendben
Feledni gépek zaját, s rendben;
Oda nem lehet eljutni,
Csak a szemet kell behunyni,
S repülni térben és időben,
Már hallom is a tengert a szélben:
Valahol, mindenhol,
itt, vagy mindegy hol
Roskadó, elvásott eszmékkel
Vasban, becsukott szemmel…
2002. november 4.