A legkedvesebb társakért
Nem tudom miért harcolunk minden nap. Mi hajt bennünket célok felé, mik azok, honnan valók. Talán valami réges-régi helyről, múltunkból. Szeretném azt hinni, van értelme, haszna ennek az egyéni élni akarásnak. Ahogy küzdelmünk hite nap mint nap elkísér bennünket. Bízom az emberiség sikerében, bár nem értem hová tartunk.
Nem vagyok biztos magamban, de látom a múltat. Azokat az embereket, akik utat mutatnak. Akik feláldozták magukat, hogy valami jobb legyen az újban. Csatáról csatára, értünk, mindenkiért. Erőt merítek belőlük, s meghajlom előttük.
Sokszor gondolom úgy, köztük kellett volna élnem, velük küzdenem. Néha elképzelem az életet, ahogy régen volt. Azt hiszem, örömöt lelnék benne. Végül rá kell ébrednem, hogy itt vagyok, most. Körülvesznek nagyszerű emberek, és csodálatos dolgok történnek.
Mikor behunyom a szemem és repülök: könnyek szöknek arcomra, mert érzem, ahogy legkedvesebb társam, akiben leginkább megbízok, magasan tart. Fent a mező fölött, közel a fák ágaihoz. S vágtájában egyre közeledni érzem azokat a célokat, miket most még nem látok.
Talán azért, hogy részt vegyek abban a halálos kimenetelű csodában, amit úgy hívnak élet. Közben csak halkan marad erőm megköszönni neki, ahogy léte napról-napra éltet. Azt hiszem érte, s érettük élek. Amint ők éltek velünk, értünk. Szenvedésben szenvedve, ölelésben szeretve.
Köszönöm.