Hónap: 2003 december

Pontosan mi is vagyok,
Kérdezd a széltől;
Merről jöttem, merre tartok,
Faggasd a napot!

Keleti kelő napot.

Pontosan meddig leszek itt
Megmondja az erdő
Miért jöttem, mit akarok?
Kérdezd a mezőt!

Harmatos zöld mezőt.

Én már kérdeztem őket,
S mind álarc mögött
Szellemek voltak,
Kinevettek, odébb fújtak;
Játékos, erdei szellemek.

Földre húlltam
Fáradtan bújtam
Kiszáradt rögök közé
S azok ellágyultak;

Szürke, öreg rögök.

Aztán kiröppentem
Magasra szálltam
Fellhő lettem
Tündöklő fehér

Napba néző büszke felleg!

S most itt vagyok:
Kézfejemmel, szemed, orrod,
Ajkad futom be hirtelen,
S nevetsz fel:

Játékos csepp…

2004. január 6.

Enyém a mosoly, a vigasság;
Enyém a kincs, ami szívet dobogtat;
Én vagyok, ki azt mondja boldogság,
Szívem az, miben erőd loboghat;

De enyémek a falak, melyek bezárnak,
Enyém a fény, mely színtelen ragyog;
Napomra apró kavicsok potyognak,
S én talán vakon, belsőm végtelenébe rogyok;

Kérem hangod, szemed szent tüzét:
Mérgét mossa nyomtalan elmémből,
– Ahogy fordul napra-nap – erejét
Félelemnek pusztítsd, űzd szívemből!

Zöld kis szegletén hajt gyönyörű virágot,
Reszkető lelkemnek édes ajkad adomány;
Add nekem, hogy hozzon termést,
Lepjen el egészen, többé életem’ bánat árnyba ne vonja!

2003. december 10.

Száguldó üstökösként járok némán
Körbe a sötét végtelenben
Nem lelve helyét,
Hol megáll az idő;

Robogok őrülten ragyogva
Nem lelve nyugalmát
Menekülő lelkemnek egy pillanatra

Taszít az erő,
Mögöttem lohol, üldöz:
A múlt idő
Körbevesz, ellep, köröz;

S lepattanó szikrák
Fénylőn mutatnak szín vallva
Utat, minden gonosznak;
Súgják: miért fáj, hisz ez is te vagy;

Ősöreg szörnyek
Belém maró férgek
Verdesve tépem szárnyaim bennetek

Csak lenne cél, hogy honnan-hová
Tudnám megláthatom még a békét
Egy szép napon.

2003. december

Kérlek, ne vedd szívedre buta szavaim,
Tudatlan, gyermek lelkem agg gagyogásait,
Hisz te talán még nálam is jobban tudod, s érzed;
Szívünk erős dobbanását még mellkasodon,
Mint ahogy én is érzem még ujjamat égi testeden siklani;
S gondulatunk minden kimondott s még ki nem mondott
Szavát is többször, s jobban értetted már magadban,
Mint mikor én megérinteni vágytam;

Gyönyörű értelme életem virágának tavaszán,
Oly’ szerencsébe vontál,
Mit semmilyen rózsám egyetlen szirmával pótolni
Tenéked nem lehet, bár tudnám…
Oly’ drága reggelt hozol, békés napokat rád gondolni,
Feledve a sok világi ködöt, és zajongón verdeső
Földre sötét árnyékot vető varjú hadat,
Mindezt én kapom, tőled;

S én mit is adhatok, mivel felelhetek,
Mindent mi neked fontos, kedves lehet,
De nem adom én: vedd el, s gondolj rám:
Reggeli dalban adom, legkedvesebb égi barátaim viszik,
Nap fénylő ívén eső utáni csillogó színes sálat vonok az égre neked,
Halkan hulló cseppekkel símogatom arcodat, hűsítőn, csiklandón,
Lágyan símogatlak, mint levelet fáradt őszi ágakon a szél, vigyázón,
Ajkadra édes, mézes bókokkal csalok meleg, szerelmes csókokat.

2003. december

Lelkünk a végtelenbe száll,
Szabad szelek viszik messze,
Sólyom testvér kiáltása fáj,
Füvek szálán hűvös este,
Szaladj, szaladj sebes lábú nyár.

2003. december

Enyém a mosoly, a vigasság;
Enyém a kincs, ami szívet dobogtat;
Én vagyok, ki azt mondja boldogság,
Szívem az, miben erőd loboghat;

De enyémek a falak, melyek bezárnak,
Enyém a fény, mely színtelen ragyog;
Napomra apró kavicsok potyognak,
S én talán vakon, belsőm végtelenébe rogyok;

Kérem hangod, szemed szent tüzét:
Mérgét mossa nyomtalan elmémből,
– Ahogy fordul napra-nap: erejét
Félelemnek pusztítsd, űzd szívemből!

Zöld kis szegletén hajt gyönyörű virágot,
Reszkető lelkemnek édes ajkad adománya;
Add nekem, hogy hozzon termést,
Lepjen el egészen, többé életem bánat árnyába ne vonja!

2003. december 10.

Kérlek, ne vedd szívedre buta szavaim,
Tudatlan, gyermek lelkem agg gagyogásait,
Hisz te talán még nálam is jobban tudod, s érzed:
Szívünk erős dobbanását még mellkasodon,
Mint ahogy én is érzem még ujjamat égi testeden siklani;
S gondolatunk minden kimondott s még ki nem mondott
Szavát is többször, s jobban értetted már magadban,
Mint mikor én megérteni vágytam;

Gyönyörű értelme életem virágának tavaszán,
Oly’ szerencsébe vontál,
Mit semmilyen rózsám egyetlen szirmával pótolni
Tenéked nem lehet, bár tudnám’…
Oly’ drága reggelt hozol, s békés napokat rád gondolni,
Feledve a sok világi ködöt, és zajongón verdeső
Földre sötét árnyékot vető varjú hadat,
Mindezt én kapom, tőled;

S én mit is adhatok, mivel felelhetek,
Mindent mi neked fontos, kedves lehet,
De nem adom én: vedd el, s gondolj rám:
Reggeli dalban adom, legkedvesebb égi barátaim viszik,
Nap fénylő ívén eső utáni csillogó színes sálat vonok az égre neked,
Halkan hulló cseppekkel simogatom arcodat, hűsítőn, csiklandón,
Lágyan simogatlak, mint levelet fáradt őszi ágakon a szél, vigyázón,
Ajkadra édes, mézes bókokkal csalok meleg szerelmes csókokat.

2003. december 9.