Kérlek, ne vedd szívedre buta szavaim,
Tudatlan, gyermek lelkem agg gagyogásait,
Hisz te talán még nálam is jobban tudod, s érzed;
Szívünk erős dobbanását még mellkasodon,
Mint ahogy én is érzem még ujjamat égi testeden siklani;
S gondulatunk minden kimondott s még ki nem mondott
Szavát is többször, s jobban értetted már magadban,
Mint mikor én megérinteni vágytam;
Gyönyörű értelme életem virágának tavaszán,
Oly’ szerencsébe vontál,
Mit semmilyen rózsám egyetlen szirmával pótolni
Tenéked nem lehet, bár tudnám…
Oly’ drága reggelt hozol, békés napokat rád gondolni,
Feledve a sok világi ködöt, és zajongón verdeső
Földre sötét árnyékot vető varjú hadat,
Mindezt én kapom, tőled;
S én mit is adhatok, mivel felelhetek,
Mindent mi neked fontos, kedves lehet,
De nem adom én: vedd el, s gondolj rám:
Reggeli dalban adom, legkedvesebb égi barátaim viszik,
Nap fénylő ívén eső utáni csillogó színes sálat vonok az égre neked,
Halkan hulló cseppekkel símogatom arcodat, hűsítőn, csiklandón,
Lágyan símogatlak, mint levelet fáradt őszi ágakon a szél, vigyázón,
Ajkadra édes, mézes bókokkal csalok meleg, szerelmes csókokat.
2003. december