Az amerikai kontinens őslakói nyomában
Hogy mit is keresek, mi indított el, vagy mit várok a válaszoktól melyekre rábukkanhatok? Igazán még nem gondolkoztam el. Eddig nem sejthettem, hogy a válaszok életem megosztottságát egyre csak mélyíthetik. De be kell látnom már ábránd lenne azon reményem, hogy kutatásom hatására bennem felgyülemlett érzelem hatástalan lehetne rám. Azon énemre, melynek egyfajta felsőbbrendű önbecsülést nevelt az a világ , mely számomra érthetetlen módon neveti ki saját fajtársát, mikor az számára elfogadhatatlan, új, merész képet fest; változást kényszerít ki. Mindig is éreztem egyfajta idegenkedést emiatt. Talán nem is tudatosan, de erőszakosan térített el az unatkozást, semmittevő időpocséklás mihaszna „bűnétől”, s próbálta égi fényben láttatni azt az utat, melyet valamilyen hasznos cél lengett körül. Ami elgondolkoztat, s haladást hoz az eljövendő koroknak. Mivel nem tudhattam mi vezérel, sőt azt sem érzékeltem, hogy valami vezérelne, csak mentem előre, s elolvastam az elém rakott betűket. Ha már elfogyott amit adtak, vettem magam elé újabbakat.
Mindig lelkesedtem a realista értékekért, s megfogtak a természet eszméi is. Nem tudtam, hogy talán ez már egyfajta dualizmus kezdete volt. Visszagondolva sem tartom érzékelhetőnek, hogy fejlődésemben bármi zavart okozott-e valaha ilyesfajta csoportosított élmény kontraszt.
A mesék lassan mondák, regék, elbeszélések lettek. A kitalált történetek már kicserélődtek olyan hősökre, kiknek nevét talán csak pár helyen jegyzik, s talán nem is voltak igazán hősök, csak emberek akkor, ott, és ők.
Távoli kultúrák tűnnek fel régi időkből, s dicsőségüket, egyszerű szépségüket „vad civilizációnk” próbálta a maga képére formálni. Mióta emberi történelmet ismerek egymást kiirtó, egymáson felülkerekedni vágyó emberek történelmét látom. Azt a történelmet, ami sok-sok ezer éve elmúlt csatákról mesél; s a tegnap történelmét, mely érthetetlenül megdöbbentő.
Aki megszületik meg is hal. Ez a realitás. De míg él tisztelet kell, hogy övezze, mert része lett annak, aminek végtelenül sok élőlény előtte, s végtelenül sok élőlény lesz még része.
Sokan kutatták, s kutatják az élet rejtelmeit. Nagyon tisztelem azokat az életeket, amik remélem, sosem vesznek majd kárba, hogy áldozatuk árán többet tudjunk arról, mik vagyunk, s mi vesz körbe minket. De nem értem azt az életet, amely oktalanul, saját hasznára semmisíti meg a tudás bölcsőit szerte a világon. Mely ostoba magának tetsző, torz gyönyörből mossa le a válaszokat a térképről.
Én a nyugalmat keresem, a békét. Egyfelől látni szeretném tisztán a kérdéseket. Felemelni a fénybe, hogy megmutassa magát nekem. Lássam, mit is keresek valójában. Míg nem érzem, hogy tiszta szívvel léphetek az útra, nem merem bolygatni a múltat. Míg a kettősségek áldozata vagyok, nem láthatok elég tisztán. Szeretném, ha egyszer, talán életem végén megértenék valami fontosat.
De ma még csak keresem a lépéseket. Lábaim merre érjék el az út köveit. Melyik napon, hányadik lépés után mutatja meg magát igazán a világot rejtő nagy mesélő? S létezik-e egyáltalán.
Mi van, ha meséink az Első tűzből táplálkoznak csupán, s emberöltők ezrein hordozzuk magunkban a puszta végtelen szavát. Lehet, hogy e félelmünk, vagy netán az ősi tudást őrizni bírókkal szembeni féltékenységünk szülte harag lehet szülője ilyen erős ösztönöknek, mely tönkre tesz mindent maga körül. S ha voltak, vannak, akik tudnak valamit, amit mi nem, vajon tőlük származunk-e egyáltalán?
Nehéz szívvel nyitom ki hát a vértől duzzadt, folyókká dagadt könyveket. Félve veszem kezembe őket. Mert ami bennük áll, elrémiszt, felbőszít. Mindaz a régi tudásvágy, ami vezérelt kiskoromtól, már csak régi, megsárgult halott emberek képeit tartja kezében. Látom haldokló utódaim.
Nem tudom merek-e a kérdések elé állni, hátha nekem kell válaszolnom.
Most csak megyek amerre hallom a folyót, ahol hallom eltűnni a fájó emberi zajt. Lépek, egyre előre egy olyan élet nyomait követve, melyek árnyak birodalmán át vezetnek.
Kik a nappal jöttek, s a lenyugvó nap sugarán távoztak erről a földről. Azok útját keresem, kikben sosem volt kettősség. Kiknek szíve maga volt az ég és a föld. Kik csak annyit vettek el, amennyi nekik kellett; pontosan annyit, hogy éljenek.
Mire elérhetnék közülük egyet is, találkozhatnék egyel közülük, nem lesznek talán. Mert akiknek „csak” annyi kell amennyi van, s azt el is veszik; elvették tőlem őket.
Elvették a mosolyukat, szabadságukat, a földet melyen éltek. Elvették tőlünk az eget. Szél lettek a fák között, szomorú furulya szó a tó felett.
Szellemek,
Látni akarom a szabad szellemeket!
Ásító Kecske