Nem álmodok nyitott szemmel,
Nem élhetek lezárt szemmel;
Hazudhatnék csak magamnak,
Kívánhatnám hazudjanak mind nekem:
– neked fájna csak, kedvesem!
Törött karral kézen állnak,
Sebzett szívből vért adnának;
Szeretném ha itt tudnálak,
Két karoddal átfognál és védenél:
– erőt adó szép szemekkel kísérnél!
De fejünk felett szuvas Turul,
Lábunkra már béklyó szorul;
Ketté vágja éltünk s lelkünk,
Nem marad már becsületünk ha kell kenyér:
– nem kell már itt igaz tenyér…
… s a szívnek már csak átlőtt végső
lucskos dobbanását várja a gyászoló
Duna csúcsos mészkő csipkéibe bújt
összes hóhér.