Az egész valahogy úgy kezdődik…
Az egész valahogy úgy kezdődik, hogy megszületünk. Világra jövünk, mert az a hely ahol addig voltunk túl szűk lesz. Valahogy mindig így kezdődik …
Kezdetben minden gyorsan történik, hiszen még nem tudunk semmiről igazán, csak hogy levegőt kell vennünk, szétnyomja tüdőnket a külvilág. Hirtelen sok a fény, sok a szag, meleg van, vagy hideg van. Mindez rettentő sebességével mellbevágó, új. Rákényszerülünk elhagyni a régit, az eddig melegen körül ölelő testet. Azt hiszem mindig így van …
De ez a sebesség, a lendület nem állandó: egy lassuló folyamat. Egyszer egy matek tanárom bizonyította, hogy a gyerekek sokkal gyorsabban öregednek, mint a felnőttek. Mondjuk egy egynapos csecsemő másnap dupla annyi idős lesz mint az előző napon, ezzel szemben már akár egy harminc éves embert tekintve ez az idő az életében nem jelent akkora mérvű változást. Ezt végig gondolva tehát megállapíthatjuk, hogy az egész élet egy lassuló folyamat attól a pillanattól kezdve, hogy az anyaméhben osztódik az első sejt, addig, amíg az utolsó csont is porrá omlik.
Az egész valahogy mindig úgy kezdődik, hogy túl szűk lesz az adott hely, a környezet az ember körül. Az a rés ahol sokszor átfértél már nem enged át, meg kell küzdened azért, hogy meglásd a túloldalát; és mire odajutsz ahová jutni akartál egész másként ér az amit ott találsz, mint ahogy vártad. Sokszor nem önszántadból indulsz a rés felé, hanem valamilyen külső helyzet kényszerít rá. Mindig mindenhonnnan kifelé törekszünk.
Valahogy mindig úgy kezdődik, hogy belülről tágulsz. Mert ezt az egészet, mindent belül élsz át. Kezdetben van a látótered. Ez minden. Aztán ahogy sokszor körbenézel egy szobává tágul. Két szobává, egy lakássá, házzá, udvarrá, utcává, kerületté, várossá, országgá, bolygóvá, végtelenné. És amikor eléred ezt, amikor megfájdul a fejed, ha ott bent el akarod érni a szélét annak a mostani látótérnek, akkor hirtelen lelassul. Úgy érzed már száz éves lettél, pedig még nem vagy több húsznál. Valahogy bent rekedtél abban a végtelenben, mert nem tudod elérni a határt. Hiába hat rád egy csomó dolog, nem tudsz hová kitörni, mert nincs hová. Elkezdesz belül élni. Úgy érzed nagyon öreg vagy. Csak gondolkodsz. Mész, megállsz, szétnézel. De igazából kutatsz. Keresed azt a valamit, vagy valakit ami kivezet.
Valahogy úgy kezdődik, hogy mikor megtalálod őt, mivel a valamit nem találod meg, így a végén valaki lesz, átléphetsz egy új helyre, egy másik végtelenbe. És addigra a fél életed azzal töltötted el, hogy megismerd, végég éld azt a belső végtelent. Az életed többi részét pedig azzal töltöd, hogy megismered azt a másikat, hogy egyre végtelenebb, határtalanabb mélységbe merülj el egy másikban. Közben az a körbefogható, de megfoghatatlan tölti be minden gondolatod, ezt magadba foglalod, és csak nő, nő tágít …
Amikor elhagynak, valahogy mindig úgy kezdődik, hogy úgy érzed valamit elloptak, összetört benned minden, meg ilyesmi. Ez talán azért van mert hirtelen összerántja az emberben azt a végtelent. Hirtelen összetorlódik minden. Feltünnek a határok. Valahogy megint szűk lesz minden. Újra ki akarsz törni, de hát már kitörtél, csak most teljesen össze zavarodsz, beszűkülnek a dolgok. Pici leszel, minden megnő, de a közvetlen környezeted összeprésel. S valahogy egyre lassabban tágul ki újra a látóhatár. S ki tudja, valahogy minden újra kezdődik …
És csak mész, kívülről élsz. Senki nem tud rólad semmit. Feltűnik, hogy melletted emberek mozognak, nekik is ott mozogsz a tudatuk zugában, de igazán nem fontos számukra, és ők sem fontosak számodra.
Rá kell jönnöd, ha túl akarsz lépni a saját zártságodon, a letargikus napjaidon, amikor nem találsz kiutat az életedre. Rá kell jönnöd, hogy a belsődből kell kitörnöd. Látni kell, érezni. Meg kell érinteni az embereket. A lelküket. A szívüket. Figyelni kell.
Valahogy úgy kezdődik minden, hogy leülsz némán a csöndben …