Mikor egyedül maradok a világ zaja zár magába

Mikor egyedül maradok a világ zaja zár magába

Mikor egyedül maradok a világ zaja zár magába, nincs hová menekülni; csak átadni magam a mindennap robotjának. Vagy egyszerűen nem vagy mellettem, és elkezdek belefásulni, fáradni a tehetetlenségbe: elhagyom ezt a testet. Gondolataim átlépnek az ablakon, s felgyorsulva lépnek ki pillanatok alatt a rideg valóságból, magával ragadva az érzékeimet.

Arra tartanak merre téged sejtenek. Amerre te lehetsz. Ahol végre nyugalmat lelhetnek. Téged keresnek egyre.

Meglátnak szobád ablakában. Halkan néznek csak téged, nehogy megzavarjanak. Csodálnak téged, elmondják nekem mit láttak.

Én ülök távol, s hallgatom a színes képeket. Karom nyújtom, küldöm szárnyakon, benyitva az ablakon. Lassan, lágyan simogatom meg arcodat. Ott vagyok veled, ahogy visz a képzelet!
Rajongód vagyok, mint kis gyermek.

Ha így vagyok megnyugszom, máris lehet nehéz, s hosszú bármi perc mi kettőnk közt áll, ellenünkre. Mert tudom eltelik, s majd ott állok ajtódban megint; aztán csókollak, utána te is.