S a brossként ragyogó
Hold tűje szúrta csillagréseken
Áthulló esőcseppjei
Érintik arcomat
Cipőm bére tócsába csap …
Mint a bross gyémántja
Szúrná onnan fentről lelkemet
Szikrázó fénykardja szívemnél
Lebeg …
Így érzem,
‘Mint az ódon utcákon
Gázoktól zsúfolt légtéren
Átkelek …
Mint újkori bús lovag:
Úgy érzem talán:
Mint Cervantes Don Quijote –jaként
Rocinante-n
Mellettem hű Sanco kísér
Így keresem e Romlott világban
A szép Dulcinea-t
Segítő szód ér el akkor
‘Mint csalárd bűnös nemesek
Tréfájának ártánya űz,
Buja vágy fűz …
Szemem nehezen oszló fátylát ekkor
Repíted el, messzire
Kedves leány
És búsan, de páncélom levetvén
Harcolok tovább egy átjáró
Közepén
Hogy átérjek túl felére én
S agyam kattogó kerekén
Át ne keljen más:
Lovas szekerén
De hát eszembe jutott hangod
S egy másik is, egy halott
Ki énekel valakiről:
Az emberről ki eladta a világot
S én megváltanám
Bármi ára is …
De míg én néha könnyű felhők
Árnyékán át váltok meg
Ezt, vagy azt
Megköszönöm neked szavad:
Kedves leány! …
1996. november 20.