Mily jó nekik, ’mint hallgatják dalom,
S hagyják elszavalni minden rózsafényű
Titkos gondolatom;
Oly megadóan tűrik a szót, az elme s
Szív fájó, remélő versszakát
Majd fürdőt vesznek a fényben,
Mely tisztaságuk hirdeti:
Addig telhetetlenek, míg
Szavammal mélázom testükre font
Indáik közepén,
De már ha csak egy szállat
Hajtanék is félre, érintve a pőre bőrt,
Testembe mélyed mind az átok vaskarom
Majd nevetve néznek rám mézédes mámoron
Aztán a porból csalogatva bontanak
Reményt, hogy lesújtsanak megint.
1999. október 21.