Szerző: ramirez

Péntek este van

 
Péntek este van. Péntek éjszaka. Csak így egyszerűen. Ősz van, szeptember közepe.
Azt hiszem nekem fontos az ősz. A kedvenc évszakom. Nem tudom, hogy ezért van-e, de ilyenkor sok dolog történik velem, általában jó dolgok.

Huszonhat éves vagyok; ma este lezárult bennem valami. Lezárult a kamaszkorom. Illetve nem most történt, de ma este jöttem rá. Pontosan nem tudom, hol és mikor jutottam túl ezen az időszakon, de tény, hogy most már be kell látnom: visszahozhatatlanul vége.

Talán azért nem jöttem rá eddig erre, mert egyedül voltam, és csak befelé bámultam, s nem vettem észre, hogy szökik az idő, hogy a múlt képeit, sebeit nézem egyre. Közben teljesen elértéktelenedik az egész. Ennyi, nincs több, minek. Zárjuk be. Láttam mindent. Nem voltak célok, remény, gondolat… Nem volt jó; régen, azelőtt csak a most számított, semmi más, és tudtam, hogy lesz holnap. Vártam a holnapot, de éltem a mát. Aztán azt vettem észre szépen lassan, hogy fáradok. Egyre kevesebb dolog történik körülöttem, amit irányíthatnék. Nem tudom megbeszélni a gondjaimat. Más vagyok, úgy éreztem. De ez olyan másság volt, ami az embereket zavarja, mikor nem értenek meg. Te olyan más vagy. Olyan, akinek nem értik a válaszait egyszerű kérdésekre. Aki valami mást mutat, mint ami őket körbe veszi. Persze eszembe jutott, vagyis megértettem, hogy mindenki más. Felfedeztem az egyéni másságot. Így lassan eljutottam az egyén tiszteletéhez. Mert mindenki tele van az ő egyéni millió kis jelenetével az életből. Mindez mégsem volt elég, mert még mindig éreztem, hogy nekik csak én vagyok furcsa, és az ő egyéni másságuk őket egymás közt nem zavarja annyira. Nem tudtam ezzel mit kezdeni, s már bele törődni látszódtam. Talán az alkalmazkodás mezsgyéjén is felsorakoztam, és sikereket is értem el, de az igazi áttörést mégis az hozta, mikor megismertem azokat az embereket, akikben visszatükröződött másságom, akikben megtaláltam azokat az egyszerű igazságokat, vágyakat, célokat amik birtoklásához az erőm egyedül kevés volt, hiába tudtam valahol belül, hogy ezek mozgatnak, hívnak, mozdítanak maguk felé. Csak köztük döbbentem rá, hogy ők azok akiket ugyanazok ugyanúgy nem értik még, mint engem; és mi őket ugyanúgy nem értjük meg együtt. Jó, hogy nem vagyok egyedül. Mikor ezt megértettem tudat alatt sokkal tudatosabban kezdtem újra azzá a személyiséggé válni, aki mindig is voltam, de immár valami olyan dolog birtokában, mint: életcél, vagy valami ilyesmi.

Eljött az idő, hogy lássam az irányt. Lássam, hogy nem csak napról-napra kell élnem; túlélnem, ami még hátra van, hanem valami ősi, mély múltban keressem a jövőm. Paradoxonként hangzik talán, mégis a múltba tekintve látom az emberi erkölcs, s diadal fényét. Nem mint a túlcivilizált fogyasztói társadalom világszinten globalizált értékrendje sugall a társadalmi rétegekben, vagy között és alatt bolyongó ember tömegek számára.

Túl egyszerű, és minden sallangtól mentes; a színes, hírhajhász mindenhol szenzációt kiálltó minden napok nélküli idők már kimentek a divatból. Talán sokan nem is értik mi az amiről beszélünk.

Biztosan sokak tapasztaltak meg már valamiféle békét, találkoztak kis időre valami felfoghatatlan érzéssel, mikor zavaróan könnyű, szinte már fájó a végtelen megtapasztalása: a végtelen csöndé, a végtelen nyugalomé, a végtelen lebegésé.

Rá kellett jönnöm arra, hogy én immáron nem először bukkanok ezen gondolatok felszínére. Mikor önmagamat ismételve vetetem észre magammal, azokat az egyszerű csodákat, amik itt vannak – még – körülöttem, s én nap mint nap elszalasztom meglátni őket. Köszönni nekik, s egyé válva, feloldódva bennük, eltűnni veletek a természet szeretőn átölelő karjaiban.
Ma este, mikor az élet egy másik csodája, egy másik emberért érzett különleges érzés telítette el érzékeim legapróbb pórusait: egészében kellett átélnem, átéreznem ezeket a gondolatokat. Utat engedtem az áradatnak, érzéseknek, amik a szeretetről szólnak. S a legfőbb értéket mutatták meg: az élet szeretetét. S a másik iránti érzett tökéletes önzetlenség értékét. Meglehet érteni a józanész, ítélőképesség birtokában, akár tisztán materialista, akár elrugaszkodottabb világképpel, a szeretet fogalmát, az életet mint létezőt; s átérezni saját szerepünket ebben a leginkább végtelenhez köthető képzavarban, ami azonnal eszünkbe jut, ahogy a véges perifériákat diktáló mindennapok lenyomatai küzdenek a feldolgozással.

De tisztán, mélyen őszintén magunkkal szemben csak ritkán és csak rövid időre sikerül elhitetni annak az egyszerű érzésnek a létét, mit megértve – akár egy pillanatra, egyszer az életben – örök boldogságunk forrásaként hordozhatunk szívünkben, egész létünk során. Ami helyre teszi bennünk azt a sok kuszaságot, amik ösztöneink ellenére belénk rögzültek, s afelé a szakadék felé taszítanak, amit alkalmam volt átélni, s utalni rá fentebb.
Talán felébredtem, egy kis szundikálásból. Álmodtam is, s egyszer csak kinyílt a szemem, s már tudom, hogy amiről álmodtam az valójában egy olyan világ, amiben most megébredve újult erővel, kipihenve vethetem magam.

Azt kívánom, munkáljon ez az erő mindenkiben, aki ezeket a sorokat olvasva akár egy pillanatra is ledobta a falak első tégláit, s a réseken át nézve őszinte csodával tekintette a túli ragyogást, még ha nem is merte a talált szavakat kimondani.
Nem hazudhatunk magunknak. Nincsen sok értelme.
Mindannyian kis csodák vagyunk, minden nap átélve az élet csodáját. Azt hiszem talán valahogy így lehet ez…