Kezemben virág, Szívemben szivárvány:
Fényed boldogság;
Kedves, s éltető talány
Átnyújtom virágom
Színes tinta cseppekben,
Hogy mosolyod lássam
Minden gondtalan percben.
2003. tavasz
Szerző: ramirez
(Hazafelé)
Arcomon szalad a szél
Suhanok öntött utakon
A folyó felett hazafelé
Végtelen fényei köszönnek
Derűvel ellepve
Kívánnak jó estet
S ahonnan már látom a túl partot,
Ahogy közel a furakodó fényszennyezés,
A város falaiból kinőve
Hidak állnak magasban
Apró lámpák lánca írja
Őket az éji égre
Egymásban, egymást megkerülve
Olyan távoli szabadban
Éjben ágaskodó darutornyok,
Karcsú acél szobrok
Fénylő koronái
S máris csak csillagok
Ők is, kik még elköszönnek
Szél játékai, s némán figyelnek
2003. április 07.
Ahol nincs fal,
Ahol nincs zaj,
Ahol hallom a fű, hogy nő,
Ahol az égbe nézek föl
Ott akarok élni
Fák között nyugodni
Madárdalt beszívni
Farkasokkal beszélni
Folyóban fürödni
Szélben szárítkozni
Dombokat járva
Tűz mellett hálva
Ahol ott a föld
Ahol a csillag fény elönt
Ahol vár a tűz
Otthon, mi minden bűnt elűz
2003. március
Virág az asztalon
Teád bögrédben
Lassan kortyolod
S a világot rajzolod
Kezeid között születő
Arcok: ajak, szem,
S a kéz, kézben a csokor
Múló élet, múló szenvedély
Zene, mindig, a dallamok
Papíron a karcoló grafit,
Ahogy ruhád ujja
A papírra ér, suhan
Szemed, arcon mosolyod
A levegő oly meleg, nyugodt
Én fáradtan dőlök el
Ott belül, elképzelt karjaid között;
Meghalok, belépve, üdvözölve
Az elmúló nap perceit
S a füstben elhamvadok
S mikor indulok: újra éledőn,
Majd ajkam arcodon, s
Várom az elmúlás csodáját
2003. március 19.
(téli éj)
Ma éjjel sötét vászonba csavarta
Magát az ég
Elfödve előlem a holdban ragyogó
Arcod vonalát
Melyre ha feltekintek minden
Fáradt, napvégi csendben
Boldog álmot ád
Olyat mibe kezedben kezem,
Szívemben szívem,
S lelked lelkemben
Örökkön együtt hál
Egyben egyként, a végtelenben
Ahol a két paralel is összeér
Ezt látom az égre írva én
2003. február 19.
Végtelen tejszínben
Megannyi mákszem
Rebbenő verébhad
Úszik át az égen
Öreggé fagyott, szakálas ágak
Megrázva magukat hóesőt csinálnak
Lent a hidegben egymás mellett álmosan állnak
Utána intve minden elszálló madárnak
Átszakítva erdőt kígyózó út, hosszan;
Néhány sor fa után ködbe burkolódzva,
Ismerős házak közt, fák mellett sorban
Rohanok, szaladok, repülök át rajta
S az otromba szivarfüstkarikákban
Tűnnek el tervek, látom
Milyen üressé válnak a légben,
Milyen semmit mondó, színtelen álom
Megnyílik a függöny, befogad a tej szín
Eltűnik benne végtelen mélyen
Békés jégerdőből erőt merít szívem
Suhannak a lámpák, már az esti ködben
Sárgák, kékek, szaladó ezüstök
Békés kavargásban talán el is tűnök.
2003. január 20.
Elnézek messze, a távolba
S látom a sok, ágakra hullott
Hótól meggörnyedt testet
Tovább nézek a téli, fáradt estben
Fejemben gondolatok játszódnak
Miközben követik elképzelt
Tested vonalát.
2002. december 18.
Milyen szél fú’
Milyen szél fú’
Fűszál közül a réten
Fák közé erdőségben
Kabát alá bújik
Onnan is kibúvik
Milyen szél fú’
Milyen szél fú’
Jó hírt hozó, rossz hírt hozó
Kinek-kinek milyen való
Esőt hozó, napfényt hozó
Milyen napra milyen való
Milyen szél fú’
Milyen szél fú’
Szegény embert kényeztető
Fázós bundát megcsipkedő
Rojtos szoknyát emelgető
Szőke tinccsel incselkedő
Milyen szél fú’
Milyen szél fú’
2002. december 8.
Nincsen sebesebben, s szebben szálló égi lény,
Mint a te csókod, s törődésed velem,
Mi a világ végestelen végére ér utánam
Ahogy féltő gondod őriz engemet;
Nem is tudok mást, mint kinyújtani
Szerető szívemet, első sóhajtásom reggel
Neked ajánlani, a Nappal delelőn
Forró ölelést küldeni madárdalba fonva.
2002 november vége
A legkedvesebb társakért
Nem tudom miért harcolunk minden nap. Mi hajt bennünket célok felé, mik azok, honnan valók. Talán valami réges-régi helyről, múltunkból. Szeretném azt hinni, van értelme, haszna ennek az egyéni élni akarásnak. Ahogy küzdelmünk hite nap mint nap elkísér bennünket. Bízom az emberiség sikerében, bár nem értem hová tartunk.
Nem vagyok biztos magamban, de látom a múltat. Azokat az embereket, akik utat mutatnak. Akik feláldozták magukat, hogy valami jobb legyen az újban. Csatáról csatára, értünk, mindenkiért. Erőt merítek belőlük, s meghajlom előttük.
Sokszor gondolom úgy, köztük kellett volna élnem, velük küzdenem. Néha elképzelem az életet, ahogy régen volt. Azt hiszem, örömöt lelnék benne. Végül rá kell ébrednem, hogy itt vagyok, most. Körülvesznek nagyszerű emberek, és csodálatos dolgok történnek.
Mikor behunyom a szemem és repülök: könnyek szöknek arcomra, mert érzem, ahogy legkedvesebb társam, akiben leginkább megbízok, magasan tart. Fent a mező fölött, közel a fák ágaihoz. S vágtájában egyre közeledni érzem azokat a célokat, miket most még nem látok.
Talán azért, hogy részt vegyek abban a halálos kimenetelű csodában, amit úgy hívnak élet. Közben csak halkan marad erőm megköszönni neki, ahogy léte napról-napra éltet. Azt hiszem érte, s érettük élek. Amint ők éltek velünk, értünk. Szenvedésben szenvedve, ölelésben szeretve.
Köszönöm.