Az írásról, a cigiről, meg ilyenek
Elveszíteni az írást, letenni a tollat, mert nem találunk egy kényelmes, nekünk tetszőt, amelyik úgy írna ahogyan mi forgatjuk. Eleinte hiányzik. Valami másra gondolunk. Aztán kevésbé jut eszünkbe. De olyan is lehet, mint mikor abbahagyjuk a cigarettázást. Hagyjuk azt az aktuálisan utolsó szálat végig égni, mert addig is füstöl, és beszívhatjuk a haldoklásának utolsó tanúbizonyságát is mélyen, tüdőnk rejtett kis redőibe. Valahogy így van az írással is.
Ülök, köröttem mindenki dohányzik. Nekem is ezt kéne tennem, mert egy dohányzó közepén ülök. Azért vagyunk itt, mert az embernek tele van a töke a sok érthetetlenül kibírhatatlan és ráadásul béna kollégákból. Mivel éppen az a napi feladat, hogy az ő munkájukat segítsem. Ők meg pénzt keresnek a munkájukkal nekem… Erről egy Queen szám jut most az eszembe: „… ez csak egy fajta varázslat…” Az igazságnak ehhez kevesebb köze van, mint az országnak a fellendüléshez.
De mivel most itt ülünk, nézzük egymást, és éppen azon ügyeskedünk, hogyan nyújthatnánk el közösen ezt az időt a lehetőségek szerint a legesleghosszabbra; hát csak beszélünk.
Közben Én, aki nem gyújt már rá, valami remegést érzek. Hirtelen felemelem a karomat, egy nagyon buta mozdulatba fulladva. De elnyomom valami testbeszédbe illő reakció mélyén.
Arra kell rájönnöm, ahogy ügyetlenül leplezem milyen hihetetlenül hiányzik egy rohadt cigi, ilyen az írás is. Mikor, mint egy hányingerszerű késztetést érzel kilökni magadból az igazság félig megemésztett maradványait. Bűzös csökevényként kínálva a semminek.
Sok esetben ennyire egyszerű. Azt gondolhatod milyen hülye vagyok. De én örülök, mert már ketten vagyunk. De amíg én boldogan okádok újra, mert élvezem elárasztani mocsokkal azt a tiszta lelkét az emberiségnek, addig ők küszködve sikálják egymást hófehérre. Pedig csak saját bűneik nyomát tagadják, belülről szépen elrohadva.
Nos, ha már mindenkit lehánynál holnap aki szembe jön, ne hívj fel, ne akard megköszönni!
Ülj le fogj egy cigit, ne szívd el; fogj egy tollat és papírt. Írd le mit érzel!
… és tudod mi van? Ott, a füst közepén azokkal az emberekkel soha nincsen hányingerem.
Előszó „Az írásról, a cigiről, meg ilyenek”-hez így utána:
Miután leírtam az előzőeket arra jutottam, erről a témáról sokkal kevesebbet akartam írni. Mindegy. Most már túl vagyok rajta.
Sokkal fontosabb megemlíteni, hogy ez is a nők miatt van. Aki egy szemét, hím sovinisztának titulálna most, téved! Mert lehet, hogy az írást elveszíteni ilyen, és szenvedni tőle ilyen. De újra elkezdeni, mert szembe jön a csoda; vagy az-az érzés, ami csak otthon ér utol, vág fejen és küld el a francba, hogy miért nem mosolyogtam olyan agyhalott módon legalább rá…
Szóval ezek azok a dolgok, amik felrázzák a tintát, és vérző ragyogássá lesznek, majd örök hűséget fogadva a papírnak megszáradnak a kandalló fénye mellett!