Szerző: ramirez

Mikor egyedül maradok a világ zaja zár magába

Mikor egyedül maradok a világ zaja zár magába, nincs hová menekülni; csak átadni magam a mindennap robotjának. Vagy egyszerűen nem vagy mellettem, és elkezdek belefásulni, fáradni a tehetetlenségbe: elhagyom ezt a testet. Gondolataim átlépnek az ablakon, s felgyorsulva lépnek ki pillanatok alatt a rideg valóságból, magával ragadva az érzékeimet.

Arra tartanak merre téged sejtenek. Amerre te lehetsz. Ahol végre nyugalmat lelhetnek. Téged keresnek egyre.

Meglátnak szobád ablakában. Halkan néznek csak téged, nehogy megzavarjanak. Csodálnak téged, elmondják nekem mit láttak.

Én ülök távol, s hallgatom a színes képeket. Karom nyújtom, küldöm szárnyakon, benyitva az ablakon. Lassan, lágyan simogatom meg arcodat. Ott vagyok veled, ahogy visz a képzelet!
Rajongód vagyok, mint kis gyermek.

Ha így vagyok megnyugszom, máris lehet nehéz, s hosszú bármi perc mi kettőnk közt áll, ellenünkre. Mert tudom eltelik, s majd ott állok ajtódban megint; aztán csókollak, utána te is.

Hol is kezdhetném

Hol is kezdhetném. Már oly régen fogott ujjam pennát. Oly’ régen éreztem a tinta illatát. Túl sok idő telt el, s a sok gondolat mennyire gyorsan elszaladt. Elrepülnek a madárrajokkal együtt, messze délre. S itt a tél hamar. Kellemes melegbe burkolódzunk. Vagy önfeledten rohanjunk, a hideg szél arcunkba vájjon. Mi örüljünk, mert élhetünk!

S igazán mondhatjuk-e: éltünk; míg nem éreztük akár egyszer is a végtelen örökét. Vajon felelőtlenül felajánlhatjuk-e életünk, míg úgy meg nem dobbant szívünk, hogy bele sajdult a csont, s mély sóhajunk még azóta is fülünkben kísért.

Sok-sok kérdés. Talán választ vár, vagy remél a szív. Néha tudjuk, hogy milyen nehéz. Nem tudom, hogy ez itt most csak közhelyek árjába bújtatott bölcselkedés-e, vagy követhetetlen tagmondatok primitív köteléke-e. Ugyan mi az neked, s mi a másiknak?

Én a csodára vártam. Vagyis vártam, vártam, és közben majdnem elfelejtettem: az élet már itt van, igen; körbevesz. Többet gondoltam arra mit tenni akarok majdan. Észre sem véve, hogy a múlt, s a tegnap hajnalának kísértete a küszöbön van. Nincs más akit becsaptam, csak önmagamat. Talán naiv falak közé zártam be bizton önmagam. Félve az újtól. Most már tudom, nem én választom Őt, Ő választ engem.

Csodálva emel fel a földről. Megnéz, megtapogat. Játszik velem, mesél, mutogat. S én közben érzem enyém a türelem szelleme. Nyakamba akasztotta amulettjét titokban. Hiába harcolok, hiába vágyom, hogy minden azonnal legyen. Van itt valaki, aki jobban tudja mi lesz, s mikor. Dob két kockával, s lép a bábukkal. Egyedül játszik. Ezért olyan kiszámíthatatlan, oly’ sorsszerű. Dönt, s cselekszik. Épít és lerombol.

Ezért hát lépek előre bátran. Nem nézek sokáig homály előre. Nem mondja meg senki mi lesz. Azt érzem csak, hogy van a szabad akarat, s sok rossz gondolat mennyi tévútra vezet. De jön egy pillanat. Eszmélek. Felszegem fejem. Elindulok. Pihentem kicsit. S most indulok! Bátran kell. S ha hátra nézel is, csak gyorsan tekintsd, ne merülj el. Mert gyorsan fogva tart. Az emlékek fáradt ösvényén távolra menni nem szabad! S el kell hagyni oktalan álmokat, vágyakat. Mint ahogy pikkelyes hal úszik a vízben. Úgy kell hasítani az időt! Átszelni az életet! Őszintén, egyszerűen. Ahogy nap járja be útját az égen.

Mindig új és új erőre kapva!

Légy te is az amiről tudod, hogy helyes útra visz.

Az amerikai kontinens őslakói nyomában

Hogy mit is keresek, mi indított el, vagy mit várok a válaszoktól melyekre rábukkanhatok? Igazán még nem gondolkoztam el. Eddig nem sejthettem, hogy a válaszok életem megosztottságát egyre csak mélyíthetik. De be kell látnom már ábránd lenne azon reményem, hogy kutatásom hatására bennem felgyülemlett érzelem hatástalan lehetne rám. Azon énemre, melynek egyfajta felsőbbrendű önbecsülést nevelt az a világ , mely számomra érthetetlen módon neveti ki saját fajtársát, mikor az számára elfogadhatatlan, új, merész képet fest; változást kényszerít ki. Mindig is éreztem egyfajta idegenkedést emiatt. Talán nem is tudatosan, de erőszakosan térített el az unatkozást, semmittevő időpocséklás mihaszna „bűnétől”, s próbálta égi fényben láttatni azt az utat, melyet valamilyen hasznos cél lengett körül. Ami elgondolkoztat, s haladást hoz az eljövendő koroknak. Mivel nem tudhattam mi vezérel, sőt azt sem érzékeltem, hogy valami vezérelne, csak mentem előre, s elolvastam az elém rakott betűket. Ha már elfogyott amit adtak, vettem magam elé újabbakat.

Mindig lelkesedtem a realista értékekért, s megfogtak a természet eszméi is. Nem tudtam, hogy talán ez már egyfajta dualizmus kezdete volt. Visszagondolva sem tartom érzékelhetőnek, hogy fejlődésemben bármi zavart okozott-e valaha ilyesfajta csoportosított élmény kontraszt.

A mesék lassan mondák, regék, elbeszélések lettek. A kitalált történetek már kicserélődtek olyan hősökre, kiknek nevét talán csak pár helyen jegyzik, s talán nem is voltak igazán hősök, csak emberek akkor, ott, és ők.

Távoli kultúrák tűnnek fel régi időkből, s dicsőségüket, egyszerű szépségüket „vad civilizációnk” próbálta a maga képére formálni. Mióta emberi történelmet ismerek egymást kiirtó, egymáson felülkerekedni vágyó emberek történelmét látom. Azt a történelmet, ami sok-sok ezer éve elmúlt csatákról mesél; s a tegnap történelmét, mely érthetetlenül megdöbbentő.

Aki megszületik meg is hal. Ez a realitás. De míg él tisztelet kell, hogy övezze, mert része lett annak, aminek végtelenül sok élőlény előtte, s végtelenül sok élőlény lesz még része.

Sokan kutatták, s kutatják az élet rejtelmeit. Nagyon tisztelem azokat az életeket, amik remélem, sosem vesznek majd kárba, hogy áldozatuk árán többet tudjunk arról, mik vagyunk, s mi vesz körbe minket. De nem értem azt az életet, amely oktalanul, saját hasznára semmisíti meg a tudás bölcsőit szerte a világon. Mely ostoba magának tetsző, torz gyönyörből mossa le a válaszokat a térképről.

Én a nyugalmat keresem, a békét. Egyfelől látni szeretném tisztán a kérdéseket. Felemelni a fénybe, hogy megmutassa magát nekem. Lássam, mit is keresek valójában. Míg nem érzem, hogy tiszta szívvel léphetek az útra, nem merem bolygatni a múltat. Míg a kettősségek áldozata vagyok, nem láthatok elég tisztán. Szeretném, ha egyszer, talán életem végén megértenék valami fontosat.

De ma még csak keresem a lépéseket. Lábaim merre érjék el az út köveit. Melyik napon, hányadik lépés után mutatja meg magát igazán a világot rejtő nagy mesélő? S létezik-e egyáltalán.

Mi van, ha meséink az Első tűzből táplálkoznak csupán, s emberöltők ezrein hordozzuk magunkban a puszta végtelen szavát. Lehet, hogy e félelmünk, vagy netán az ősi tudást őrizni bírókkal szembeni féltékenységünk szülte harag lehet szülője ilyen erős ösztönöknek, mely tönkre tesz mindent maga körül. S ha voltak, vannak, akik tudnak valamit, amit mi nem, vajon tőlük származunk-e egyáltalán?

Nehéz szívvel nyitom ki hát a vértől duzzadt, folyókká dagadt könyveket. Félve veszem kezembe őket. Mert ami bennük áll, elrémiszt, felbőszít. Mindaz a régi tudásvágy, ami vezérelt kiskoromtól, már csak régi, megsárgult halott emberek képeit tartja kezében. Látom haldokló utódaim.

Nem tudom merek-e a kérdések elé állni, hátha nekem kell válaszolnom.
Most csak megyek amerre hallom a folyót, ahol hallom eltűnni a fájó emberi zajt. Lépek, egyre előre egy olyan élet nyomait követve, melyek árnyak birodalmán át vezetnek.

Kik a nappal jöttek, s a lenyugvó nap sugarán távoztak erről a földről. Azok útját keresem, kikben sosem volt kettősség. Kiknek szíve maga volt az ég és a föld. Kik csak annyit vettek el, amennyi nekik kellett; pontosan annyit, hogy éljenek.

Mire elérhetnék közülük egyet is, találkozhatnék egyel közülük, nem lesznek talán. Mert akiknek „csak” annyi kell amennyi van, s azt el is veszik; elvették tőlem őket.

Elvették a mosolyukat, szabadságukat, a földet melyen éltek. Elvették tőlünk az eget. Szél lettek a fák között, szomorú furulya szó a tó felett.

Szellemek,
Látni akarom a szabad szellemeket!

Ásító Kecske