Kategória: Gondolatok

Az írásról, a cigiről, meg ilyenek

Elveszíteni az írást, letenni a tollat, mert nem találunk egy kényelmes, nekünk tetszőt, amelyik úgy írna ahogyan mi forgatjuk. Eleinte hiányzik. Valami másra gondolunk. Aztán kevésbé jut eszünkbe. De olyan is lehet, mint mikor abbahagyjuk a cigarettázást. Hagyjuk azt az aktuálisan utolsó szálat végig égni, mert addig is füstöl, és beszívhatjuk a haldoklásának utolsó tanúbizonyságát is mélyen, tüdőnk rejtett kis redőibe. Valahogy így van az írással is.

Ülök, köröttem mindenki dohányzik. Nekem is ezt kéne tennem, mert egy dohányzó közepén ülök. Azért vagyunk itt, mert az embernek tele van a töke a sok érthetetlenül kibírhatatlan és ráadásul béna kollégákból. Mivel éppen az a napi feladat, hogy az ő munkájukat segítsem. Ők meg pénzt keresnek a munkájukkal nekem… Erről egy Queen szám jut most az eszembe: „… ez csak egy fajta varázslat…” Az igazságnak ehhez kevesebb köze van, mint az országnak a fellendüléshez.

De mivel most itt ülünk, nézzük egymást, és éppen azon ügyeskedünk, hogyan nyújthatnánk el közösen ezt az időt a lehetőségek szerint a legesleghosszabbra; hát csak beszélünk.

Közben Én, aki nem gyújt már rá, valami remegést érzek. Hirtelen felemelem a karomat, egy nagyon buta mozdulatba fulladva. De elnyomom valami testbeszédbe illő reakció mélyén.

Arra kell rájönnöm, ahogy ügyetlenül leplezem milyen hihetetlenül hiányzik egy rohadt cigi, ilyen az írás is. Mikor, mint egy hányingerszerű késztetést érzel kilökni magadból az igazság félig megemésztett maradványait. Bűzös csökevényként kínálva a semminek.

Sok esetben ennyire egyszerű. Azt gondolhatod milyen hülye vagyok. De én örülök, mert már ketten vagyunk. De amíg én boldogan okádok újra, mert élvezem elárasztani mocsokkal azt a tiszta lelkét az emberiségnek, addig ők küszködve sikálják egymást hófehérre. Pedig csak saját bűneik nyomát tagadják, belülről szépen elrohadva.

Nos, ha már mindenkit lehánynál holnap aki szembe jön, ne hívj fel, ne akard megköszönni!

Ülj le fogj egy cigit, ne szívd el; fogj egy tollat és papírt. Írd le mit érzel!

… és tudod mi van? Ott, a füst közepén azokkal az emberekkel soha nincsen hányingerem.

 

Előszó „Az írásról, a cigiről, meg ilyenek”-hez így utána:

Miután leírtam az előzőeket arra jutottam, erről a témáról sokkal kevesebbet akartam írni. Mindegy. Most már túl vagyok rajta.

Sokkal fontosabb megemlíteni, hogy ez is a nők miatt van. Aki egy szemét, hím sovinisztának titulálna most, téved! Mert lehet, hogy az írást elveszíteni ilyen, és szenvedni tőle ilyen. De újra elkezdeni, mert szembe jön a csoda; vagy az-az érzés, ami csak otthon ér utol, vág fejen és küld el a francba, hogy miért nem mosolyogtam olyan agyhalott módon legalább rá…

Szóval ezek azok a dolgok, amik felrázzák a tintát, és vérző ragyogássá lesznek, majd örök hűséget fogadva a papírnak megszáradnak a kandalló fénye mellett!

Mikor egyedül maradok a világ zaja zár magába

Mikor egyedül maradok a világ zaja zár magába, nincs hová menekülni; csak átadni magam a mindennap robotjának. Vagy egyszerűen nem vagy mellettem, és elkezdek belefásulni, fáradni a tehetetlenségbe: elhagyom ezt a testet. Gondolataim átlépnek az ablakon, s felgyorsulva lépnek ki pillanatok alatt a rideg valóságból, magával ragadva az érzékeimet.

Arra tartanak merre téged sejtenek. Amerre te lehetsz. Ahol végre nyugalmat lelhetnek. Téged keresnek egyre.

Meglátnak szobád ablakában. Halkan néznek csak téged, nehogy megzavarjanak. Csodálnak téged, elmondják nekem mit láttak.

Én ülök távol, s hallgatom a színes képeket. Karom nyújtom, küldöm szárnyakon, benyitva az ablakon. Lassan, lágyan simogatom meg arcodat. Ott vagyok veled, ahogy visz a képzelet!
Rajongód vagyok, mint kis gyermek.

Ha így vagyok megnyugszom, máris lehet nehéz, s hosszú bármi perc mi kettőnk közt áll, ellenünkre. Mert tudom eltelik, s majd ott állok ajtódban megint; aztán csókollak, utána te is.

Hol is kezdhetném

Hol is kezdhetném. Már oly régen fogott ujjam pennát. Oly’ régen éreztem a tinta illatát. Túl sok idő telt el, s a sok gondolat mennyire gyorsan elszaladt. Elrepülnek a madárrajokkal együtt, messze délre. S itt a tél hamar. Kellemes melegbe burkolódzunk. Vagy önfeledten rohanjunk, a hideg szél arcunkba vájjon. Mi örüljünk, mert élhetünk!

S igazán mondhatjuk-e: éltünk; míg nem éreztük akár egyszer is a végtelen örökét. Vajon felelőtlenül felajánlhatjuk-e életünk, míg úgy meg nem dobbant szívünk, hogy bele sajdult a csont, s mély sóhajunk még azóta is fülünkben kísért.

Sok-sok kérdés. Talán választ vár, vagy remél a szív. Néha tudjuk, hogy milyen nehéz. Nem tudom, hogy ez itt most csak közhelyek árjába bújtatott bölcselkedés-e, vagy követhetetlen tagmondatok primitív köteléke-e. Ugyan mi az neked, s mi a másiknak?

Én a csodára vártam. Vagyis vártam, vártam, és közben majdnem elfelejtettem: az élet már itt van, igen; körbevesz. Többet gondoltam arra mit tenni akarok majdan. Észre sem véve, hogy a múlt, s a tegnap hajnalának kísértete a küszöbön van. Nincs más akit becsaptam, csak önmagamat. Talán naiv falak közé zártam be bizton önmagam. Félve az újtól. Most már tudom, nem én választom Őt, Ő választ engem.

Csodálva emel fel a földről. Megnéz, megtapogat. Játszik velem, mesél, mutogat. S én közben érzem enyém a türelem szelleme. Nyakamba akasztotta amulettjét titokban. Hiába harcolok, hiába vágyom, hogy minden azonnal legyen. Van itt valaki, aki jobban tudja mi lesz, s mikor. Dob két kockával, s lép a bábukkal. Egyedül játszik. Ezért olyan kiszámíthatatlan, oly’ sorsszerű. Dönt, s cselekszik. Épít és lerombol.

Ezért hát lépek előre bátran. Nem nézek sokáig homály előre. Nem mondja meg senki mi lesz. Azt érzem csak, hogy van a szabad akarat, s sok rossz gondolat mennyi tévútra vezet. De jön egy pillanat. Eszmélek. Felszegem fejem. Elindulok. Pihentem kicsit. S most indulok! Bátran kell. S ha hátra nézel is, csak gyorsan tekintsd, ne merülj el. Mert gyorsan fogva tart. Az emlékek fáradt ösvényén távolra menni nem szabad! S el kell hagyni oktalan álmokat, vágyakat. Mint ahogy pikkelyes hal úszik a vízben. Úgy kell hasítani az időt! Átszelni az életet! Őszintén, egyszerűen. Ahogy nap járja be útját az égen.

Mindig új és új erőre kapva!

Légy te is az amiről tudod, hogy helyes útra visz.

Az amerikai kontinens őslakói nyomában

Hogy mit is keresek, mi indított el, vagy mit várok a válaszoktól melyekre rábukkanhatok? Igazán még nem gondolkoztam el. Eddig nem sejthettem, hogy a válaszok életem megosztottságát egyre csak mélyíthetik. De be kell látnom már ábránd lenne azon reményem, hogy kutatásom hatására bennem felgyülemlett érzelem hatástalan lehetne rám. Azon énemre, melynek egyfajta felsőbbrendű önbecsülést nevelt az a világ , mely számomra érthetetlen módon neveti ki saját fajtársát, mikor az számára elfogadhatatlan, új, merész képet fest; változást kényszerít ki. Mindig is éreztem egyfajta idegenkedést emiatt. Talán nem is tudatosan, de erőszakosan térített el az unatkozást, semmittevő időpocséklás mihaszna „bűnétől”, s próbálta égi fényben láttatni azt az utat, melyet valamilyen hasznos cél lengett körül. Ami elgondolkoztat, s haladást hoz az eljövendő koroknak. Mivel nem tudhattam mi vezérel, sőt azt sem érzékeltem, hogy valami vezérelne, csak mentem előre, s elolvastam az elém rakott betűket. Ha már elfogyott amit adtak, vettem magam elé újabbakat.

Mindig lelkesedtem a realista értékekért, s megfogtak a természet eszméi is. Nem tudtam, hogy talán ez már egyfajta dualizmus kezdete volt. Visszagondolva sem tartom érzékelhetőnek, hogy fejlődésemben bármi zavart okozott-e valaha ilyesfajta csoportosított élmény kontraszt.

A mesék lassan mondák, regék, elbeszélések lettek. A kitalált történetek már kicserélődtek olyan hősökre, kiknek nevét talán csak pár helyen jegyzik, s talán nem is voltak igazán hősök, csak emberek akkor, ott, és ők.

Távoli kultúrák tűnnek fel régi időkből, s dicsőségüket, egyszerű szépségüket „vad civilizációnk” próbálta a maga képére formálni. Mióta emberi történelmet ismerek egymást kiirtó, egymáson felülkerekedni vágyó emberek történelmét látom. Azt a történelmet, ami sok-sok ezer éve elmúlt csatákról mesél; s a tegnap történelmét, mely érthetetlenül megdöbbentő.

Aki megszületik meg is hal. Ez a realitás. De míg él tisztelet kell, hogy övezze, mert része lett annak, aminek végtelenül sok élőlény előtte, s végtelenül sok élőlény lesz még része.

Sokan kutatták, s kutatják az élet rejtelmeit. Nagyon tisztelem azokat az életeket, amik remélem, sosem vesznek majd kárba, hogy áldozatuk árán többet tudjunk arról, mik vagyunk, s mi vesz körbe minket. De nem értem azt az életet, amely oktalanul, saját hasznára semmisíti meg a tudás bölcsőit szerte a világon. Mely ostoba magának tetsző, torz gyönyörből mossa le a válaszokat a térképről.

Én a nyugalmat keresem, a békét. Egyfelől látni szeretném tisztán a kérdéseket. Felemelni a fénybe, hogy megmutassa magát nekem. Lássam, mit is keresek valójában. Míg nem érzem, hogy tiszta szívvel léphetek az útra, nem merem bolygatni a múltat. Míg a kettősségek áldozata vagyok, nem láthatok elég tisztán. Szeretném, ha egyszer, talán életem végén megértenék valami fontosat.

De ma még csak keresem a lépéseket. Lábaim merre érjék el az út köveit. Melyik napon, hányadik lépés után mutatja meg magát igazán a világot rejtő nagy mesélő? S létezik-e egyáltalán.

Mi van, ha meséink az Első tűzből táplálkoznak csupán, s emberöltők ezrein hordozzuk magunkban a puszta végtelen szavát. Lehet, hogy e félelmünk, vagy netán az ősi tudást őrizni bírókkal szembeni féltékenységünk szülte harag lehet szülője ilyen erős ösztönöknek, mely tönkre tesz mindent maga körül. S ha voltak, vannak, akik tudnak valamit, amit mi nem, vajon tőlük származunk-e egyáltalán?

Nehéz szívvel nyitom ki hát a vértől duzzadt, folyókká dagadt könyveket. Félve veszem kezembe őket. Mert ami bennük áll, elrémiszt, felbőszít. Mindaz a régi tudásvágy, ami vezérelt kiskoromtól, már csak régi, megsárgult halott emberek képeit tartja kezében. Látom haldokló utódaim.

Nem tudom merek-e a kérdések elé állni, hátha nekem kell válaszolnom.
Most csak megyek amerre hallom a folyót, ahol hallom eltűnni a fájó emberi zajt. Lépek, egyre előre egy olyan élet nyomait követve, melyek árnyak birodalmán át vezetnek.

Kik a nappal jöttek, s a lenyugvó nap sugarán távoztak erről a földről. Azok útját keresem, kikben sosem volt kettősség. Kiknek szíve maga volt az ég és a föld. Kik csak annyit vettek el, amennyi nekik kellett; pontosan annyit, hogy éljenek.

Mire elérhetnék közülük egyet is, találkozhatnék egyel közülük, nem lesznek talán. Mert akiknek „csak” annyi kell amennyi van, s azt el is veszik; elvették tőlem őket.

Elvették a mosolyukat, szabadságukat, a földet melyen éltek. Elvették tőlünk az eget. Szél lettek a fák között, szomorú furulya szó a tó felett.

Szellemek,
Látni akarom a szabad szellemeket!

Ásító Kecske

Péntek este van

 
Péntek este van. Péntek éjszaka. Csak így egyszerűen. Ősz van, szeptember közepe.
Azt hiszem nekem fontos az ősz. A kedvenc évszakom. Nem tudom, hogy ezért van-e, de ilyenkor sok dolog történik velem, általában jó dolgok.

Huszonhat éves vagyok; ma este lezárult bennem valami. Lezárult a kamaszkorom. Illetve nem most történt, de ma este jöttem rá. Pontosan nem tudom, hol és mikor jutottam túl ezen az időszakon, de tény, hogy most már be kell látnom: visszahozhatatlanul vége.

Talán azért nem jöttem rá eddig erre, mert egyedül voltam, és csak befelé bámultam, s nem vettem észre, hogy szökik az idő, hogy a múlt képeit, sebeit nézem egyre. Közben teljesen elértéktelenedik az egész. Ennyi, nincs több, minek. Zárjuk be. Láttam mindent. Nem voltak célok, remény, gondolat… Nem volt jó; régen, azelőtt csak a most számított, semmi más, és tudtam, hogy lesz holnap. Vártam a holnapot, de éltem a mát. Aztán azt vettem észre szépen lassan, hogy fáradok. Egyre kevesebb dolog történik körülöttem, amit irányíthatnék. Nem tudom megbeszélni a gondjaimat. Más vagyok, úgy éreztem. De ez olyan másság volt, ami az embereket zavarja, mikor nem értenek meg. Te olyan más vagy. Olyan, akinek nem értik a válaszait egyszerű kérdésekre. Aki valami mást mutat, mint ami őket körbe veszi. Persze eszembe jutott, vagyis megértettem, hogy mindenki más. Felfedeztem az egyéni másságot. Így lassan eljutottam az egyén tiszteletéhez. Mert mindenki tele van az ő egyéni millió kis jelenetével az életből. Mindez mégsem volt elég, mert még mindig éreztem, hogy nekik csak én vagyok furcsa, és az ő egyéni másságuk őket egymás közt nem zavarja annyira. Nem tudtam ezzel mit kezdeni, s már bele törődni látszódtam. Talán az alkalmazkodás mezsgyéjén is felsorakoztam, és sikereket is értem el, de az igazi áttörést mégis az hozta, mikor megismertem azokat az embereket, akikben visszatükröződött másságom, akikben megtaláltam azokat az egyszerű igazságokat, vágyakat, célokat amik birtoklásához az erőm egyedül kevés volt, hiába tudtam valahol belül, hogy ezek mozgatnak, hívnak, mozdítanak maguk felé. Csak köztük döbbentem rá, hogy ők azok akiket ugyanazok ugyanúgy nem értik még, mint engem; és mi őket ugyanúgy nem értjük meg együtt. Jó, hogy nem vagyok egyedül. Mikor ezt megértettem tudat alatt sokkal tudatosabban kezdtem újra azzá a személyiséggé válni, aki mindig is voltam, de immár valami olyan dolog birtokában, mint: életcél, vagy valami ilyesmi.

Eljött az idő, hogy lássam az irányt. Lássam, hogy nem csak napról-napra kell élnem; túlélnem, ami még hátra van, hanem valami ősi, mély múltban keressem a jövőm. Paradoxonként hangzik talán, mégis a múltba tekintve látom az emberi erkölcs, s diadal fényét. Nem mint a túlcivilizált fogyasztói társadalom világszinten globalizált értékrendje sugall a társadalmi rétegekben, vagy között és alatt bolyongó ember tömegek számára.

Túl egyszerű, és minden sallangtól mentes; a színes, hírhajhász mindenhol szenzációt kiálltó minden napok nélküli idők már kimentek a divatból. Talán sokan nem is értik mi az amiről beszélünk.

Biztosan sokak tapasztaltak meg már valamiféle békét, találkoztak kis időre valami felfoghatatlan érzéssel, mikor zavaróan könnyű, szinte már fájó a végtelen megtapasztalása: a végtelen csöndé, a végtelen nyugalomé, a végtelen lebegésé.

Rá kellett jönnöm arra, hogy én immáron nem először bukkanok ezen gondolatok felszínére. Mikor önmagamat ismételve vetetem észre magammal, azokat az egyszerű csodákat, amik itt vannak – még – körülöttem, s én nap mint nap elszalasztom meglátni őket. Köszönni nekik, s egyé válva, feloldódva bennük, eltűnni veletek a természet szeretőn átölelő karjaiban.
Ma este, mikor az élet egy másik csodája, egy másik emberért érzett különleges érzés telítette el érzékeim legapróbb pórusait: egészében kellett átélnem, átéreznem ezeket a gondolatokat. Utat engedtem az áradatnak, érzéseknek, amik a szeretetről szólnak. S a legfőbb értéket mutatták meg: az élet szeretetét. S a másik iránti érzett tökéletes önzetlenség értékét. Meglehet érteni a józanész, ítélőképesség birtokában, akár tisztán materialista, akár elrugaszkodottabb világképpel, a szeretet fogalmát, az életet mint létezőt; s átérezni saját szerepünket ebben a leginkább végtelenhez köthető képzavarban, ami azonnal eszünkbe jut, ahogy a véges perifériákat diktáló mindennapok lenyomatai küzdenek a feldolgozással.

De tisztán, mélyen őszintén magunkkal szemben csak ritkán és csak rövid időre sikerül elhitetni annak az egyszerű érzésnek a létét, mit megértve – akár egy pillanatra, egyszer az életben – örök boldogságunk forrásaként hordozhatunk szívünkben, egész létünk során. Ami helyre teszi bennünk azt a sok kuszaságot, amik ösztöneink ellenére belénk rögzültek, s afelé a szakadék felé taszítanak, amit alkalmam volt átélni, s utalni rá fentebb.
Talán felébredtem, egy kis szundikálásból. Álmodtam is, s egyszer csak kinyílt a szemem, s már tudom, hogy amiről álmodtam az valójában egy olyan világ, amiben most megébredve újult erővel, kipihenve vethetem magam.

Azt kívánom, munkáljon ez az erő mindenkiben, aki ezeket a sorokat olvasva akár egy pillanatra is ledobta a falak első tégláit, s a réseken át nézve őszinte csodával tekintette a túli ragyogást, még ha nem is merte a talált szavakat kimondani.
Nem hazudhatunk magunknak. Nincsen sok értelme.
Mindannyian kis csodák vagyunk, minden nap átélve az élet csodáját. Azt hiszem talán valahogy így lehet ez…

A legkedvesebb társakért

Nem tudom miért harcolunk minden nap. Mi hajt bennünket célok felé, mik azok, honnan valók. Talán valami réges-régi helyről, múltunkból. Szeretném azt hinni, van értelme, haszna ennek az egyéni élni akarásnak. Ahogy küzdelmünk hite nap mint nap elkísér bennünket. Bízom az emberiség sikerében, bár nem értem hová tartunk.

Nem vagyok biztos magamban, de látom a múltat. Azokat az embereket, akik utat mutatnak. Akik feláldozták magukat, hogy valami jobb legyen az újban. Csatáról csatára, értünk, mindenkiért. Erőt merítek belőlük, s meghajlom előttük.

Sokszor gondolom úgy, köztük kellett volna élnem, velük küzdenem. Néha elképzelem az életet, ahogy régen volt. Azt hiszem, örömöt lelnék benne. Végül rá kell ébrednem, hogy itt vagyok, most. Körülvesznek nagyszerű emberek, és csodálatos dolgok történnek.

Mikor behunyom a szemem és repülök: könnyek szöknek arcomra, mert érzem, ahogy legkedvesebb társam, akiben leginkább megbízok, magasan tart. Fent a mező fölött, közel a fák ágaihoz. S vágtájában egyre közeledni érzem azokat a célokat, miket most még nem látok.

Talán azért, hogy részt vegyek abban a halálos kimenetelű csodában, amit úgy hívnak élet. Közben csak halkan marad erőm megköszönni neki, ahogy léte napról-napra éltet. Azt hiszem érte, s érettük élek. Amint ők éltek velünk, értünk. Szenvedésben szenvedve, ölelésben szeretve.

Köszönöm.

Biztatás

Valami olyan érzésekkel telve várom a jövőt, mint amilyenekkel a múltba látok. Ez adja az egésznek azt a kiszámíthatatlan hangulatát, amiről sosem tudhatod, hogy merre billenti a mérleg súlyát. Pusztít, rombol, öl; vagy magával ragad, elsodor, melegséggel önt el. Lehet-e örülni egyszerre valaminek, lehet-e tartani attól, utálni, esetleg rettegni tőle? Felteszi biztosan mindenki magában ezeket a kérdéseket, ha az életről gondolkozik. Nem tudom mikor. Én most teszem. Most jöttem rá már néhány éve ezt teszem. Kérdezek, kérdezek. Nem hagyok választ adni. Azt nem szabad, vagy nem merem. Mozog az ujjam, de nem írok. Hangok törnek elő a torkomban rezgő hangszállak oltáráról: némán. Az önkifejezés pusztulásáról szólnak.

Valaha nagy művészek bátorságának adatott megismerni az emberi testet. Érezni harmóniát, diszharmóniát. Egyéneket rakni a tömegbe, vagy élettelen tömegeket fényképezni. Miért voltak nagyok? Miért voltak mások mint mi?

Ma azt mondja mindenki: mindent tudunk már arról, vagy: már réges-régen kitalálták, leírták, elmondták, értjük. Ők voltak, igen akiktől mindezt kaptuk, s ma is itt élnek közöttünk, ők és mind akik adtak, adnak. De mi, most, képesek vagyunk-e, akarjuk-e érteni mindazt ami körülvesz mindannyiunkat? Merjük-e puszta szívdobbanásunkat hallgatni a fák közötti csendben; nevetséges? Rád merek-e nézni? Megfoghatom-e a kezed, véletlenül hozzád érhetek-e, s nem nézel-e rám: és szemed nem mondja-e nekem, hogy elakarod lökni a testem: tűnjön el?!

Esetleg ostoba, naiv, lenéző, bocsánat kérésre ingerlő mosolyod fogad megalázni. Pedig talán olykor lant finom húrjaihoz érek, s csak lelked nyakadba erőltetett dugasza zárja el szíved, s gondolataid tökéletes áramát. Talán énekelned kéne, zajt okozni! Levelet morzsolni, kartonra ragasztani. Színeket vászonba döngölni, tollat ragadva papírra dobni azt amire büszke vagy: élek!

Még ha nem is látod minden nap a nap fénylő, acélon is átrobbanó ölelését, ha minden percben késekkel dobálják öntudatodat; ha házakat bombáznak le melletted; ha elveszik az életet körülötted: addig élj míg dobog a szíved, csak addig élj, ne többet!

Az egész valahogy úgy kezdődik…

Az egész valahogy úgy kezdődik, hogy megszületünk. Világra jövünk, mert az a hely ahol addig voltunk túl szűk lesz. Valahogy mindig így kezdődik …

Kezdetben minden gyorsan történik, hiszen még nem tudunk semmiről igazán, csak hogy levegőt kell vennünk, szétnyomja tüdőnket a külvilág. Hirtelen sok a fény, sok a szag, meleg van, vagy hideg van. Mindez rettentő sebességével mellbevágó, új. Rákényszerülünk elhagyni a régit, az eddig melegen körül ölelő testet. Azt hiszem mindig így van …

De ez a sebesség, a lendület nem állandó: egy lassuló folyamat. Egyszer egy matek tanárom bizonyította, hogy a gyerekek sokkal gyorsabban öregednek, mint a felnőttek. Mondjuk egy egynapos csecsemő másnap dupla annyi idős lesz mint az előző napon, ezzel szemben már akár egy harminc éves embert tekintve ez az idő az életében nem jelent akkora mérvű változást. Ezt végig gondolva tehát megállapíthatjuk, hogy az egész élet egy lassuló folyamat attól a pillanattól kezdve, hogy az anyaméhben osztódik az első sejt, addig, amíg az utolsó csont is porrá omlik.

Az egész valahogy mindig úgy kezdődik, hogy túl szűk lesz az adott hely, a környezet az ember körül. Az a rés ahol sokszor átfértél már nem enged át, meg kell küzdened azért, hogy meglásd a túloldalát; és mire odajutsz ahová jutni akartál egész másként ér az amit ott találsz, mint ahogy vártad. Sokszor nem önszántadból indulsz a rés felé, hanem valamilyen külső helyzet kényszerít rá. Mindig mindenhonnnan kifelé törekszünk.

Valahogy mindig úgy kezdődik, hogy belülről tágulsz. Mert ezt az egészet, mindent belül élsz át. Kezdetben van a látótered. Ez minden. Aztán ahogy sokszor körbenézel egy szobává tágul. Két szobává, egy lakássá, házzá, udvarrá, utcává, kerületté, várossá, országgá, bolygóvá, végtelenné. És amikor eléred ezt, amikor megfájdul a fejed, ha ott bent el akarod érni a szélét annak a mostani látótérnek, akkor hirtelen lelassul. Úgy érzed már száz éves lettél, pedig még nem vagy több húsznál. Valahogy bent rekedtél abban a végtelenben, mert nem tudod elérni a határt. Hiába hat rád egy csomó dolog, nem tudsz hová kitörni, mert nincs hová. Elkezdesz belül élni. Úgy érzed nagyon öreg vagy. Csak gondolkodsz. Mész, megállsz, szétnézel. De igazából kutatsz. Keresed azt a valamit, vagy valakit ami kivezet.

Valahogy úgy kezdődik, hogy mikor megtalálod őt, mivel a valamit nem találod meg, így a végén valaki lesz, átléphetsz egy új helyre, egy másik végtelenbe. És addigra a fél életed azzal töltötted el, hogy megismerd, végég éld azt a belső végtelent. Az életed többi részét pedig azzal töltöd, hogy megismered azt a másikat, hogy egyre végtelenebb, határtalanabb mélységbe merülj el egy másikban. Közben az a körbefogható, de megfoghatatlan tölti be minden gondolatod, ezt magadba foglalod, és csak nő, nő tágít …

Amikor elhagynak, valahogy mindig úgy kezdődik, hogy úgy érzed valamit elloptak, összetört benned minden, meg ilyesmi. Ez talán azért van mert hirtelen összerántja az emberben azt a végtelent. Hirtelen összetorlódik minden. Feltünnek a határok. Valahogy megint szűk lesz minden. Újra ki akarsz törni, de hát már kitörtél, csak most teljesen össze zavarodsz, beszűkülnek a dolgok. Pici leszel, minden megnő, de a közvetlen környezeted összeprésel. S valahogy egyre lassabban tágul ki újra a látóhatár. S ki tudja, valahogy minden újra kezdődik …

És csak mész, kívülről élsz. Senki nem tud rólad semmit. Feltűnik, hogy melletted emberek mozognak, nekik is ott mozogsz a tudatuk zugában, de igazán nem fontos számukra, és ők sem fontosak számodra.

Rá kell jönnöd, ha túl akarsz lépni a saját zártságodon, a letargikus napjaidon, amikor nem találsz kiutat az életedre. Rá kell jönnöd, hogy a belsődből kell kitörnöd. Látni kell, érezni. Meg kell érinteni az embereket. A lelküket. A szívüket. Figyelni kell.

Valahogy úgy kezdődik minden, hogy leülsz némán a csöndben …

Ahogy itt élünk napról napra

 
Ahogy itt élünk napról napra, és az álmainkat építgetjük elfordulva kávéskanalat csészében keverő kezünktől, műanyag redőnyt húzva a kezdetekre, önön csíránkra: a fák gyökerei közben a földbe kötnek minket; minden reggel felkel a nap, minden éjjel eljön a hold, a csillagok; nem vesszük észre, hogy nem az álmainkban kéne keresni a megvalósulást, hanem a valóságban kell meglelni az álmokat. Mindazt a szépséget, csodát, ami felett az ember elsiklik, ha még nem rombolta le, ha álmai cipői még nem taposhattak ízébe. Mert abban az álomban, amiben az ember szereplőként éled újjá napról-napra nem lehet alkotója annak. Vagy ha talán ez a hasonlat nem enged megfelelő rugalmasságot értékelni az élet önállóságát az alkotásra: nem lehetünk bírái annak az aggnak, kinek anyaméhe hasonlatos az éghez, és a porföldhöz, a vízhez és a jéghez; ki nem kezünkben hordható. Nem oldhatjuk fel az élet cukros levét álmaink festékes edényeiben, ha a festők költészete át akarná szabatni a vásznat.

Nem tehetjük, de tesszük.