Verseim – My poems
Crossroads against us
The rails missing
The mystery awaiting
But how to survive
Patience is the past
Time flies
The wrinkles are
Already deep
So shout loudly
How to survive
Chances faded away for
Us
Kneel for prayer
To noone’s Lord
Words up into the air
But whilst they become raindrops
Fall back onto the ground
All is crying over the world
2025.01.09.
Mint éjjeli lámpa a Délben
Nem is ragyogsz, nem is élsz
De fénytelen éjji magányban
Lesz csak egész, a világ a tiéd
Vízben elázó sebben
Nem perzsel, nem éget a kín
Csillám homok sivatagban
Érez csak fájni a szív
Hol úszik az égen a vándor
Szakálla mögül ha lenéz
Mind látja Korok közt az éjjen
Új lámpák fénylő tüzét
2025.01.09.
Kékes fénnyel daloló hullámokkal úszva
Alattam boldog mély meredély,
Tökéletes érintéssel húz le
Aljára – ajkán kedves mosolyával – a végtelen remény.
2024.12.20.
Be akarom zárni:
a sok kis kereket,
Egymásba érve nézni:
Hogyan futnak együtt;
Dobozba rakni ami fáj:
A színeket, a hangokat, az ízeket;
Felrázni, magam,
Elrejtve a könnyeket;
Kis acél húrt a szívemből feltekerni,
Nem baj ha vág,
Csak feszít, itt jobb lesz már;
A dacos ego-t a percnek,
A tehetetlent az elmúló órának,
A véknyan szaladó reményt…
Majd ujjaimmal tekerni őrülten visszafelé…
Puki emlékére…
Tudok játszani a szavakkal,
De nem állok nyerésre,
Ha szemedbe nézve várok rád,
Az első érintésre.
És csak egy villogó csíkot
Nézek a sötetben, emlékek tükrében,
Remegő ujjak és nevető szemek
A jövő végtelen…
Minden lemaradt,
Látom a boldog
Sosem volt álmokat.
De nyitott szememben
Éber a vilag, csak
Várom a végtelen estét.
Figyelem hogyan hullanak alá
A testemből kitépett tegnapi ballasztok;
Felhőben szállok,
Érzem az ég könnyeit arcomon,
Barázdát karcolnak a felkapott homokszemek,
Távoli hírnökök;
Zongora, hegedű hullámán szállok,
Rezgésük tölt ki és magasra emel,
Arcod közel,
Testedre hajtom álmaim:
Szemed tüzel;
Magasan szállok,
Karom erősen ölel:
Majd a magasban sosem válunk el.
Halkan örülni,
Csöndben vigadni,
Olcsón szeretni,
Drágán eladni.
Csak hagyni egy csillagot az égen,
Úgy ragyogni hogy lássák máshol,
Hol keresnek hasztalan a fekte űrben;
Fáklyánk mutasson sűrű fekete jégben,
Mire a hangok és a kép elér valahol,
Lássák mitől volt szép régen;
Mert sok szóval és agyban, testben élő részen:
Itt kering csak a porban és nem lelve sehol,
Elbújva várnak öreg hullámok üregében;
Simogatnak, udvarolnak, felpofoznak, tépnek a szélben,
Hívogatnak, kérik mondjam, énekeljem mindenhol,
Csak hagyjunk mindenkit ragyogni szépen;
Ahol fáj, ahol jó, ahol meghalnak éppen,
Jöjjenek és mondják el a téren,
Felpezsdült vérben mindent, felvillanó fényben:
Az ember itt élt, ennek a csillagnak tövében,
Termekben mutassák mit lelt mezőn,
És alant hogyan kereste hitben,
Veszett el és felállt kínban, szerelemben,
Pörögve szédülésig, járt az égben,
Egyedül várva a csodát itt a szívben.
Nem vártuk a Májust,
Ünnep volt minden együtt töltött nap,
S a villamos a körúton dobogott,
Füstbe burkolózva hallgattuk,
Forgott a bakelit;
Néha már pereg a húr ujjaim alatt,
Talán négy akkord, mégis te vagy,
Apámban nem hiszek, nem is hittem,
S minden kimondott szó jó nekem a csendben,
Megannyi kiáltástól mentett meg engem;
Nekem elég ha a testvéred ír egy dalt,
Hiányzott annyi minden, én nem hiányoztam
Bármerre mentem, velem voltak egészen egyszerű emberek,
Volt zuglói kamasz lány, de nem lett meg
Az én városom se hétfőn, se vasárnap délután;
Csomagokkal vártam, de már nem indultam el,
S te mondtad nézzünk fel, Őt is te kísérted el,
Hol sosem rontjuk el, de nem igaz.
Én is ott állok majd a Körben, s engem is
Te kísérsz majd, akkor találkozunk mind.
Köszönöm: Lhotka Laci
2022.08.28.