Kategória: 1994-1996.08.06

1.
Csak egy pillanat
Egy forró nyári nap,
Szemembe sütött,
Bőröm égette a nap

Parázsló levegő,
Szétomló homokkő
Mellettem patanyom
Földbe mélyedő

2.
Szótlan merengés,
Déli csüggedés;
Távoli nevetés
Búskomor könnyezés

3.
Változik minden
Eltűnik hirtelen
Ahová vágy’ szívem
Már elhagyni kénytelen

Még frissek az emlékek
A régi boldogság
A ház még vissza vár
Kéménye eltűnt már

Semmi sem örök
Csak az emlékek
Maradnak,
Kopottak, s fényesek

4.
S még itt vagyok magamban
A tűző nap alatt
Kínzó magányban
Elhagyott fa alatt

5.
A jövőre gondolok
Oly végleges
Még csak kezdtem
Meglelni az utat

S máris eltévedek
Újra kényszerít
Az élet:
Menni kell tovább!

1.
Csend lett
Az élet
Nagy viharában,
Szünet
Az élet
Elsodró árjában,
Elfolyt
A hirtelen támadt
Hullám verés;

Hol dörög
És villámlik,
Majd elül
És megnyugszik,
De még szitál
Egy kicsit;

2.
Beborul hirtelen
Észre sem veszed
Összecsap minden
A fejed felett,
Gonoszan surranva
Titkon lopódzik

Tisztátlan vihar ez
Nem természeti,
Emberből indul ki,
Emberét keresi

3.
Valahol mindig
Fúj már az elő szél
Tudni kell kivárni
Mikor kell megállni
Hagyni, hogy végig
Csapjon rajtad

De állni kell szilárdan
Egyre erősebben
S nem szabad hibázni
Esernyőt lóbálva
Újjal mutatva másra

4.
Meg kell tanulni
Változni
Hibából okulni
Azt tanulmányozva
Ahogy a búza is
Megtanult büszkén
Földig hajlani,
De mindig  igaz, épp,
Erős marad a kalász

S könnyeden,
Tisztán
Adja magát
Ha tudja jön
Az aratás

5.
Most így vihar
Után
Síri csönd honol
Nem szól senki sem
A harag nem lohol
Senki után sem

6.
De talán
Baljós a csend
Túl komor

Fordulhat a szél
Nincs messzi még
A zivatar

1.
Nézem, ahogy
A nyári estben
Úsznak az égi hajók

Keleten kékesen,
Nyugaton színesen
Csíkosan, csöndesen

Mintha könnyű
Ecsetvonás kente volna
Szét az égen
S folyt össze
A nedves háttéren

2.
Alulról vöröslik
Az ég
Benne bújik már
A sötét

Szürkül, ahogy
A gyárak füstje száll,
Az ég aludni tér
Felettem szobrokat fúj
A nyáresti szél

Behunyod szemed
Amint a szemhéjak
Elnehezülnek ólom gyanánt
A világ kint reked;
Sötétbe taszít a csönd
Csak az erek,
S a szív dobogás …
Aztán a tiszta hangok
Csendülnek
Lágyak, de erősek
Körbefolynak, pihentetnek
Könnyeden lebegnek
Elragadnak, úszva visznek
A két héj mögé,
Való álomba,
Ébredés a Világba,
Végtelenbe, mi
Belőled indulva
Eggyé lesz ismét
A Magba’
Teremtésbe és
Halálba

Megismered sosem látott
Önmagad
Ott leszel,
Hol ott van minden
Rezdülésed, nyugodalmas
Békés élet
Látod mind
A fájdalmat, a terhet
Látod magad mint
Térítenek el téged
Mint nyögi igájukat tested
Mindezek lágyan
Úsznak el előtted,
Mint mikor a filmet nézed
Most távol állnak tőled

Mikor szólnak e szirének
Búgnak, zenélnek
Zendülnek mély frekvenciák
Megreszket belé a tüdő
Miközben áramlik belé a levegő
S szerte küldi a vér
A testben mindenfelé
E langyos borzongást
Engedd, hogy vigyenek tovább
Engedj az érzéseknek
Meleg fény járja át
Azt az Ego-tól
Hajtott, ködös igát
S beteljesít az üresség
Társaddá szegődik
A magány
Ahogyan új kezdődik,
De majd ez után
Lesz a világ,
S rajta milliónyi barát;
Tiszta, fehér lélek
Jár át
Vedd hát a szeretetet
Az Isteni adományt

1.
Este van,
Eljő’ az éj
Az aranyló Nap
Nyugodni tér,
De előbb még
Vért hullajt
A felhők
Kék egén

S a vért felisszák
Az apró, fénylő csillagok;
A bíborvörös
Mélykékbe vált
Végül a hold
Világít már csak
S milliónyi gyertyák
A csillagok

2.
Hűs éjjel jő’
Borlepte álmot sző
– Dúdolok

Esti zene kél
‘Mint a nap lement
Ébred a veszély
Az egér a bagolytól
bújva fél
A sötétben vadászik
bőregér
Majd hajnalban
aludni tér

3.
De addig miénk
Ez éjszaka
Miénk ez est
Miénk a takaró sötét
A hold, e csillogás
A motozás, a nesz;
Útjelzőnk a Szent
János bogár

A hűs harmat
Még messzi van
Míg mából holnap lesz
Elérem a felleget

4.
Este,
Szürke kabáttal
Takart rovarok
Táncát leste,
A színt kereste
Szemem,
De az éji világnál
Csak az árnyékot
Nyelem

S egy hirtelen kézfogástól
Megremeg mindenem
S érzéki, de
Nem csalódás
Mit éreztem

5.
Menjünk a fák közé
Hol ordas lakozik
Nézzünk szemébe
Mint ordítozik
Arra a nagy sajtra fel

6.
Lágy szellő fújja
Körbe testedet
Megvacogsz,
Fogad koccan,
Ajkad reszketeg

Hagyd, hogy csókom
Melegítse testedet

7.
S pirulnak már
A huncut csillagok

Fel kél a nap
Aludjatok

A halál
Nagyon jó lehet
Ha az élet a végre ér

Már elszakad a húr
Ha erős az ütés
Mit az élet kimér
Nagyobb, mint
Mit a már elfoszlott
Szál kibír

Ülök, a tükörbe bámulok
S még egyre mélyebbre húz
Minden szó
Valahol szól a Zongora
Egy Chopin melankólia
Kezdő aktusa dorombol
Egyre erősebben pattan
Minden húr

S olyan meleg, hogy
Felolvad a jég
A szív körül,
Zuhog mint vízesés,
De lágyan koppan, cseppen
Mint harmat csöppje rebben
A megriadt levélről,
S patak csobogás

Egy történet
– Egy felnőtt meséhez fogható:
A rosszban a legjobb
A jóban jó –

Ha szólsz,
Egyre mélyebbre húz
A milliónyi szó
Csak ülj csendesen
Gyönyörű kedvesem
Nézzük azt a párt
A tükörben

Elment,
Ma is elment
Valaki
Nem fáj a lét
Már neki;
Eltűnt,
Nincs már többé
Köztünk;
Csak a porhüvely
Maradt,
Mi emlékezteti az
Itt maradtakat:
Ő elment;
Nem maradt
Tovább,
Lelke az égbe
Száll,
Teste porrá
Váll’;
Nem maradt
Tovább,
Ki tudja hol van
Most,
Mit csinál:
S ő már
Tudja Azt
Mi vár …
Elment
Nem jön vissza
Már.

Óh szabadság lánya !
Benned izzik a város lángja
Elemésztett bánat átka, de
Aranyat, s vért adott szemed – csillogása

Óhajodat mint hallgatná lelkem !
Bárcsak kérnél tőlem …
Elmennél, de visszajönnél
Ajkaiddal, szép szavaddal mesélnél – nekem

Óh bárcsak ismernélek !
Bár tudnálak magam mellett;
Elérhetlek ha akarom, s majd
Altatódalt dúdolhatok – neked

Óh bárcsak merném !
Bátrabb ha lennék,
Ellened ha nem félném,
A szívedben keresném – helyem

Óh szabadság lánya !
Benned izzik a város lángja,
Elemésztő kétely átka,
Adj az örömből, hogy látlak – újra