Kategória: 1994-1996.08.06

1.
Engedd el az izmaidat
Ernyedjen el a sok fonat
Mi benövi a csontokat-
Tested, lelked nyugodt marad

Hunyd le szemed
Zárd el a fényt előle
S nyisd ki agyad:
A mindenségre

Világra és bölcsességre
Magányra és barátra
Szeretetre, s halálra

Ha tudatod tiszta marad
Gond, s panaszod
Nem marad

2.
Nem fáj a múlt, s a jelen
Értelmét veszti az idő
A semmi kerekén suhansz
A világból a semmi felé:
A mindenségbe.
Hol kitaszított nem maradsz!
Ne akarj hallani, látni
S hallani és látni fogsz

Veszítsd el az érzéseket
Hagyd meg magad üresnek
Hogy fújjanak át rajtad szelek

Hagy meg magad végtelennek
Eső mossa tisztára szíved
Nap szárítsa lelkedet

3.
Felejtsd el a gyötrelmeket
Bánatot, s nedvtelen könnyeket
S telve leszel
Az igaz érzésekkel!

Legyen arcod
Sima
Gondtól – ránctól
Mentes, puha

Selymes ajkad
Mint a rózsa
Nyíljon mindig: mosolyra!

S utoljára három sorba
Engedd lelkem egy
Elképzelt búcsúra…!

Jobbra löknek, balra löknek
Bánat fényében fürdetnek
Erről jönnek, arról jönnek
Körbe vesznek és ellepnek

Gyűlölöm a város zaját
Fényét, s árnyát.
Mit érnek az iskolák
Ha nem a létet tanítják

Gyártják a sok elméletet
Gyárat, várost embereket
Nem nézik az életemet
Holnapomat, s jelenemet

Hová menjek, merre menjek
Erről jönnek, arról jönnek
Jobbra löknek, balra löknek
Körbe vesznek, eltemetnek.

Fel, fel ,fel
Egyre fel, fel, fel
A hegyre fel !

Hol vár akadály
S csapatunk nem hátrál !

Előre hát:
A fényért
Előre:
A Földért,
A Zöldért

Madárdalért
Megyünk hát,
Vég nélkül
Vágunk át
– Töretlenül !

Szemét
Nem állhatja
Utunk
Tovább !

1.
Múló idő a Földnek
Elhoztad a tavaszt
S nyíló virággal
Fűszerezted azt
S madarat hoztál
Egy fél világon át

A hajnalban újra
Feltámadt a fény
S elöntötte
Parázsló aranyával
A dombokat,
Mit emberkéz emelt.

Amit az ember
Elvetett, eldobott
A városok szélén
Megtalálhatod
Ezeket vonja
Isteni csillogásba most

Amit a Föld elfödni nem tudott.
Hát ezt kaptad Anya
A gyermekedtől
A fény láttatja,
A bűnöket
Nem tagadhatunk

2.
Hátadra vetted őket
Ó világ!
Hosszú kínhalált
Hoztak reád
S most a réten
Hajt már a művirág!

De mit bírállak
Hisz Te mit tehetsz
Világra hoztad
Az embert
Másért nem
Felelsz

Áttetsző üvegbe zártak
S felforralják
Tűzhányóidat
Magadra vetted őket
Ó világ!
Erősnek érezted magad!

Most gyenge, haló vagy
Hol van a régi tűz
Az ifjúi dac
S meghalnál
Ha a Kevesek
Nem támogatnának

3.
Hidd el Nagyvilág
Nem becsmérellek,
De Neked is
Lehetne szavad

Vond tűzbe a városokat
Itasd tengervízzel a benne lakókat
Villámoddal űzzed a vadat
Nyármeleggel izzítsd a tavat, s ha kiapad?
Rájöjjenek, hogy a kelő nap
Már lefelé száll

Ha nem vigyázunk reád
Nem óvunk, gondozunk, féltünk szeretőn
Nem leszel Anyánk Nagyvilág: teremtőnk; temetőnk.

A testem porban húzzák
A lelkem rongyokban hever
Látom a nőt, izzadó testtel
Egy csecsemőt keres -a tejnek,
Mely melléből a földre hull
Szétrobbant testek
Néhány láb, néhány kar
Néhányan esznek
S a húsból még vér csepeg

A gyilkosok, már nem élnek
Újra állatok az emberek
Jéghideg arcok, zavaros szemek
Belőlük az értelem már rég kihunyt
Én is már csak az életért harcolok
S egy vagyok a többi közt
Egy Ember, az emberek között.

Előszó:

Még rügyezik a fákon virág
Még madárdalt hoz a szél
Zöldell még a szép természet
A kaptárban még vannak méhek

1.
Éjszakákon, s hajnalokon
Megtört agg ült magaslaton
Hallotta a népek zaját
Látta jövőjét és múltját

Tűzbe nézett, s füstön át
Látta a világot
Látta a tegnapot
Jegyezte a holnapot.

Hihetünk-e a Névnek
A múlt rég halott öregjének
Ki múltunk, s jövőnk
Írta meg.

2.
Látott három sötét
Krisztust – Antikrisztust
Kettő már a múltba lépett
A harmadik már felcseperedett …

Megjósolt még egy nagy háborút
Háborúban kínt, s halált
Kihal majd a föld: állat, növény, ember
Alig marad ki átéli épp testtel

Elhal ártatlan,
S szegény
Emberhúsra fog
Emberfog megin”

3.
Fenyegető holnapok
S eljönnek-e holt napok
A népek útja ma
Háborúkat hoz
Békét áhít a szív
De ellőbb ellentétet szít
Nem telhet élet úgy,
Hogy ne látna háborút

Higgyem-e a jóslatot
Mit Nostredamus elmondott
Meghalnak-e barátok
Szülőink, s az aggok
S meghal-e szerelmem
De ha igen: az vigasztal
Nekem is
El kell mennem

4.
Eljön még a béke
Ezer évre
Végül eljön a
Világ vége

Még nyugodt minden
Alszik a rét
Alszik a folyó
Pihen a híd

De vigyázz ember!
Míg rügyezik virág a fán
Vigyázz!
Míg hoz madárdalt a szél

Vigyázz! Ó emberiség!

5.
Vigyázz! Nehogy eltérítsen
Hazug szavak üressége

Ne hagyd, hogy
Sodorjon pusztulásba
Rakétáknak tűzcsóvája
Ne hagyd magad!

Utószó:

Nem tudom
E beszéd ér-e valamit
Jövődért
Teszel-e valamit?

A holnapot ne kutassuk
Csak a mát igazgassuk
Láttuk a múltat, a jelent
Tudjuk a harc, s a kín mit jelent !

Sós, nedves íz
Sötét van és csönd
Teljes sötét …

Fény villan az égen kint
Hol alszik a rét
A falra árnyék vetül
A tűz ellobban
Fekszem a fekete magányban

Újra sós íz az ajkamon
Most már érzem a hűvös szellőt
A szalma melegét
Egy csikó halkan nyerít a sarokban – álmában
Anyjához bújik, aki alszik;
Ó micsoda kanca
S micsoda szeretet,
Egy Család

Ahogy nézem őket, a még feketébb körvonalakat
Egyre jobban elönti arcom a könny
S már nem érne semmit, ha csak úgy letörölném
Az orrom megtelik a mély
Istálló szaggal,
Agyam kitágul,
S szívom magamba
A Puszta csodás éji zamatát

Ó hold, Ó csillagok;
Ó lovak, állatok, istenek
Egyetlen barátaim
Okos szemetekkel figyeltek csendesen
Itt vagytok most mellettem
Mégis távol, s oly közel …

Élnék itt a pusztán
Mint őseink hajdanán
Vetnék, aratnék, szántanék talán …
Már hajnalok hajnalán
S szegény életem
Úri lenne a természetben

Nem vágyok semmire
Csak ily kicsinységre

S ezt megosztanám azzal
Aki azt hiszem, egyedül: megért.
S ő is távol van, s mégis közel
Megfoghatnám kezét,
De érintené kezem tűzzel, izzó vassal …

Az orrom megtelik mély
Istálló szaggal

Kinézek, ahogy elmúlik az álom
A csillagok mögött
Már vörösen
Izzik a hajnal

S most hatol csak fülembe
Az éji ciripelés

Zúg, dong, kezdődik
Az élet
A kapuban megállok
A kelő napba nézek.

Kő szobor ül
Kő talapzatán
Kő asztalnál
Kő kezében
Kő pohár
Kővel álmodik talán…
Merőn nézi a tájat
Kezén kő bilincs.
Sokat mondó néma szemében
Árulás, keserű könny, csalódás
Kínzó szerelem, gyűlölet
Ahogy a vas egyetlen pillanatba
Véste meg.
Ott ül naptól szikkadt márványbőrrel
Az időtől porózus kő szobor
Mozdulna…
Mozgó látomás
Merev óriás
Porból kővé dermedt,
Szíve porrá vált.

Bennünk is ül néha
Hasonló kő rakás
Szívünk, lelkünk nyomja
Súlyától meg görnyedünk
De mikor lerázzuk magunkról béklyóit
Ízzé-porrá törve eltűnik.