A semmit tevés nyűgét taposom
Mennék, egyre mennék
De merre, nem tudom !
Amíg alszom
Látom a jövő értelmét
Mikor elmúlik az álom
Újra aludnék
Voltak régen tárgyak
Amikért oda voltam én
Voltak régi vágyak
Amikért áldoztam is még
De elmúlt minden álom
És eltűnt már a kép
Itt van már az Élet
És én nem készültem fel még !
Hiába minden optimizmus
A gondokra gyógyír nem terem
Hagyj el mosoly, víg öröm
Sötét napokon
Bánat emészt,
Dühös kín gyötör,
Fáradt vagyok,
Ég szemem.
De itt a könnynek nincs helye
Kesernyés mosollyal rám néznek
Azt mondják értenek
S marad a kép,
Mit ezernyi gond, kín
Gyötrelem tört meg
Ahogy mindig eltelik egy nap
S kezdődik egy újabb,
Érzed a múló időt,
Mikor elválunk
Nem tudni látlak-e még
Mikor a pillantás megszakad,
Valami elszakad bennem
Érzem, egyre távolabb vagy tőlem
-Újra egyedül vagyunk, vagyok
Érzem, valami üresség van bennem
Már sokszor kerestem
S benned megleltem
Ami betölti a magányt
Eltörném a kezem
Eltörném a lábam
Minek e négy nyúlvány,
Ha úgysem engedik, hogy használjam
Kezem földbe
Fejem falba verném
Tehetetlen dühöm
Fájdalom kínjain feledném
Rab vagyok, láncokban
Egy otthon börtönében
Repülnék, szárnyalnék
A szabadság egében
Feltámadt bánatom
Könnytelen sírásba –
Átkaim, haragom
Mély hallgatásba -fojtom
Lassan eltelt,
Elmúlt 18 év nyomtalan
Mi történt?
Sokkal magasabb lettem
Mint mikor megszülettem
Ez a 18-adik, mi ez, majd jön a 19-edik
Sok minden nem változik
Sok embert megismertem
S néhány nagy állatot…
A múlt csak álom
A nagyra nőtt házak ma szűk dobozok
A világot eddig csak könyvekből ismertem,
S míg nem ültem lovon
Nem másztam sziklát sem, csak gondolatban
Elmúlt 18 év nyomtalan
Jön még több
Majd az 5. x-en túl
Élek gondtalan
De addig mozogni, menni akarok unos-untalan
Bejárni a világot,
Megtalálni a virágot ami nem hervad el sosem
A fát mely örökké terem
Elszállt 18 év, talán több is már úgy érzem
Egy végtelen hosszú múltba nyúlik az életem
Egy kútba ami feneketlen, mélyül szüntelen
Az alját nem láthatom, de biztosan tudom
Egyszer elérem
De addig jön még meleg, napsütés
Jó szagú, esős napok
Majd az 5. x-en túl gondolkozok
Este másképp látok mindent
Este elmondanék mindent
Amit nappal nem érzek;
Talán nem merek
Este más
Kint sötét az ég
Csak a hold világít -valahol messze…
És a csillagok
Én csak ülök itt bent, szótlanul
Az asztalon egy lámpa szórja sugarát az űrbe
Megvilágít mindent:
A szobát, a házat, az utcát
Fényében látom az Utat, az embert, az életet
A vágyakat, az értékeket
Gondolkozom, s leírom: ami eszembe jut
Hogy miért, nem tudom
Csak azt:
Hogy este van
És este minden más.
A várost elhagyom
Egész világ az én birtokom
Ahol járok: földem,
Felettem kék egem
A világ az otthonom, temetőm
S holnapom:
Öröm, és fájdalom;
Bánatom hatalom,
Tegnapom elhagyom,
Tűz emészti el haragom
Egész világ a birtokom
Ha akarom,
Völgyekből hegyekbe vándorlom
Az erdő palotám, s majdan sírhalom
Hangom hordozza a szél
De visszhangom vissza tér
Szemem, mint égben szálló sólyom
Nézi a mezőt
S hallgatom a halott folyó partján a halk
Harmonika szót:
Rólad szól Jeremiah Johnson.
Éjjel farkas ugatja a holdat
S vonít fájdalmasan
Mikor a fagyos téli szél havat hoz felém
S csöndes álmon ott vagy; tudom, ismerlek én…
Egy arc a semmiből:
Rám néz, rám kacsint
És én csak némán nézek át két szemén
Ma már nem mond semmi újat senki sem
Ma már nem ér semmit egy kiégett agy parancsa
Tegnap, túl sok volt a kétely,
túl sok hazugság hangzott el.
És, nem érzed a fények mennyit érnek,
Az éjszakában folytatódik az élet
Talán néhány év múlva,
Kérdőn gondolsz a múltra
Jelenné válik a még távoli jövő
De ma, egy arc a semmiből
Megjelent , és azt kérdezte tőlem:
Mit ér a jövőd, ha úgy telik el a múlt,
Hogy semmivé lesz ?
Talán tenni kéne valamit
-Azt hiszem, igen …
De én nem azt teszem amit elvárnának tőlem
Keveredik bennem a múltam, és az
Elképzelt jövőm
És hiába keresem, nem találom az utam
Bármerre nézel falakat látsz
Bármerre indulsz zsákutcát találsz
Néha üvegfal elé érsz,
S mikor megérinted látod csak a valóságot
A békés bolyongás vad rohammá válik
Csökkentsd az iramot, mert
Csapdától találva elvész
Miden álmod -de fel nem adhatod
A folyosón kopog a lépted,
Egyre durvábbnak, kopottabbnak érzed,
Pedig nem az út változott,
Hanem a lépted.
A tükörfalak néha visszatükrözik lényed
a kritikát el nem tűrheted
Egyszer majd újra márvány folyosóra léphetsz
Most még csak mész, egyre mész
Zsákutcákból elágazásokba
Talán jobb is így bolyongni,
Hisz a cél egy örök,
Végtelen útvesztő !
Ha eléred:
Elindulsz újra, ami
Véget nem ér soha…
Hogy szólhat bele ember a halálba
Hogy pusztíthat, ölhet ?
Az emberek szemében az élet semmivé lett
Hol van igaz szeretet ?
Szerelem ? – nincs már
E szó ma mást jelent szinte mindenkinek
Nem tudjuk milyen érzéseket öltünk meg
Talán maradt még valami igazság !
Mért végzik el önkénnyel amit
A természet úgyis bevégez,
S talán nem is oly közönnyel,
De fájdalommal, pedig
Neki is ismeretlen Az.
Az eredmény ugyanaz
Cinikusan, de érdekében:
Jobb később mint soha
Hogy hogy beleszól az ember a halálba ?
És miért kell Annak elmúlnia
Ki másnak támasza
És miért azok szakadnak el egymástól
Akik menekülnek a haláltól ?
Talán maradt még valami igazság
Valami igazság – nincs már igazság !