1.
Virágos fák fölött
Álltam a magasban
Néztem a csillagos eget
Hűs nyári estben ott fennen
Élesztgette a fényszórók el-el
Bomló fénye bennem
Már-már kókadó haragvó kínjaim
Mint markomban vízzel telt szivacs
S ujjbegyem tűszúrta fájdalma
Lüktet halántékomon
Mindez gyomromba harapott
Szívem, mellem, s
Velőm tépte szét
Szaggatott a lecsöppenő gondolatok
Visszhangja, ha földet ért bennem
Könnyem a mélyben
De csak nevettek a fák …
2.
Mikor gyermeki lélek
Puha kalapácsa zúzza szét
A harmatpohár szívét
Millió-millió darabra
Úgy hasadt szikrázó
Atomdarabokra –
Úgy szakította szét bennem a
Naiv kép ólom keretét
Akkor Zsófia:
S hullott a semmibe
Nem is volt gyerekségem
Azt hiszem,
Tudtam többé nincs barát sem …
3.
Húzhatnák késsel bőrömet
Égetnék lánggal testemet
Nem lenne szívem súlyához
Fogható gyötrő kínhalom
Mikor ott megcsalatva
Állva már sarkam élén
Messzi szép magasban
Vágytam lefelé
Sebzett kismadár utolsó
Útján sikló cél felé
miért is nem léptem
miért is nem engedtem
A szélnek, nem engedve
A földnek ki hívott lefelé
De egy lépés oly sok év
Egy lépés kiáltás: de némáé
A tökéletes zajban;
S a szerelem úgy hiszem
Testetlen, halhatatlan
Mindenem övé …
1997. július 3. (1996. tavaszáról)