/ s minden népek /
a krónikákból,
Ki ma hős, igaz,
Holnap dúl, gonosz
azon a földön
Szívedbe mondják
Tetteik mind
S beszélnek
Őseik arról:
mi erkölcs,
mi hit
Az idő tengerén
a végzet,
Az apa ma megbocsát,
S majd fia tiporja
Díszes könyveit.
William Wallace tiszteletére
1314 +
1999. augusztus 29.
Hullám
Surrogó vásznak egymáshoz
Érve siklanak, hajlanak
Meg-meg törve játszanak
Egymással, testünktől melegen
Illatokban lengve
Lelkem könnyű teste
Égbe törve kap
Gondolatid’ után
Tánc
Hangok hálójában
Színek hajójából partra vetve
Édes hullámokkal sodródunk
Egymáshoz lassan-lassan
Végtagok gyűrűben: érintve téged,
Érintve engem közel-közel
Érzékeny vonaglás, felgyorsuló testünk:
Az érzés finoman jövel-jövel
Pillanat
Pávatollas tested részegít egészen
Utat kereső boldogságos szervek
Eltűnnek-eltűnnek
Tüdő megbicsaklik
Gyorsabbak a dobok
Pergő kemény testünk
Égető bőrében, izgatott szívünk
Lélegzet, szorosra fonsz, Csönd!
1999. Július 12.
Nincs csillogó fémpénzem
Aranyruhában
Nincsenek kincseim
Ezer lakatra zárva
Se pincében, sem toronyszobában
Nincsenek gyöngyeim
Nem is voltak soha
De, ha birtokom lenne reá
Csak neked adnám oda
De én nem is várok csillogást
Csak boldogságos mosolyban:
Ha Te vagy nekem titkom
Szívemben elásva…
Minden hangod gyémánt:
Súgja a szél innen, suttogja
Onnan, hallom ébren is,
Hallom álmomban
Titok vagy titkom, édes
Titok nekem;
Nagy doboz, ajándék,
S kétségim’ beismerem
Szalagot bontanék, örülnék neked,
De félek meglelni a csomagban
Szívedet nekem sosem lehet…
1999. Július 11.
Élesen,
Csőbe dugott acéllövedék
Mit a szeg megütni kész,
S oly merész, hogy kívánja eltalálni
És a forróság oly’ csapdát szül nekem
Melyben elveszem, s kínlódva
Rohanok előre: körbe, élesre töltve
Kedves,
Ne szólj hát, ha ujjam szél simítását
Hozza arcodra csöndesen,
Ne kérdezz, mikor erdőbe érve lapulok félve
S lassú melegséggel telik el szíved,
Nehéz,
Szeretve, félve, vágyakban térdre kényszerülve
Álmoktól vezetve vágyni, hogy igaz:
De minden nap álom vagy, s most elmész majd,
S felébredek, míg el nem alszom újra
Izgató emlékeddel élhetek…
1999. Július 10.
Víz, folyik, folyik, kiömlik
Sár, iszap, eltűnni,
Idő, meleg, napsugár
Föld, göröngy, szélfúvás
Agyag, csend, megnyugvás
Néz, néz, szem, rések, fel
Él, üt, dobbanás
Lép, suttog, gondolat
Fekszik, halál, ordítás
Kő, szív, mindenség
1999. Június 22.
/ Zsófia /
Miért, miért rázza fel lelkem
Miért, miért rágja oly mohón szívem
Hiszen nem néz felém, s én sem szólítom már;
Halottam, s vele temettem önmagam
Az más kor volt, s fogadtam
Csak őt magamnak, de meghaltam;
Miért, miért költözött hát feltámadt
Új testembe régmúlt kísértete,
Mily hatalmakat nem vertem vasra egykoron;
Szerelem, mihaszna léha érzelem
Gúzsából csak tűz emészthetett
S hantomon mégis rózsa fakadt
Mit kell még elpusztítani egy embernek,
Hogy minden ajtót bezárva, hagyhassa
A holtakat: megtagadom magamnak múltamat!
1999. Május 30.
Páncélod lökdösik, hátadon fekszel,
Egyszerre csak azt hiszed majd:
Tenger hulláma mozgatja testedet
Nem pedig gondolkodó lények keze bánt
Homokba süllyedsz halkan
Sárba fulladsz csöndesen
Kínodban nem kapkodsz nyugtalan
Bátran temet majd életed
Ahogy így nézed az eget
Ezt olvasom ki arcod ráncából
Látom a sírhantot, de nézd ott
Egy madár, s itt én a szél – barátod
Könnyedén kapom fel páncélod,
S magasba ragadlak
Megmutatva a szigetet
Óceánt, s azontúl új szigetek várnak
Nem vagyok Isten, te sem vagy elveszett
Térképpel születtél, s kincsedet is megleled.
1999. Május 16.
/ Jelen záloga /
Boldogságom adom zálogul neked
Tükörként tartsd elém, ha látlak
Mert oly hosszú pillanat nekem
Mikor elmész, és lehunyom szemem,
S ha kinyitom újra két karomba zárlak;
Neked adom két szemem könnyét dobozba zárva
Tiéd a dal, a szózat
Rejtsd el az idő elől a teret: ne fordulhasson magába
Zengjen hát virág szirmáról az illat
Mikor csókkal ünnepeljük a múló napokat!
1999. Május 6.
Kétszer születtem
Kétszer haltam meg,
Kétszer nőttem fel
Két apám, s két anyám;
Kétszer szerettem
Kétszer hagytak el igazán;
Nap, majd hold az égen,
De felhők úsznak el
Zátony az éji tengerében
Sziget az élet hajnalán
Sok életet élni, s újra
Lélegezni oly sokszor
Egy órán; érezni a vándort
Út porán; várni:
Mikor jön el hozzám;
Gyolcsba csavarni, elásni
Virággal takarni, hagyni elszáradni
Új termőt várni elmúlás sarlóján
Dobbanásról-dobbanásra élni
Tejet inni, kalácsot majszolni
Borban megmártózva
Kenyér testet enni
Meghalni, feltámadni!
(Bach: Air)
1999. Január 29.
Senkik:
Ti nem tudjátok
Nem halljátok: nektek
Nem szól a húr pengése
Zene színe élet lombjáról;
Nektek fáj a halál
S az élet kínokkal teljes
Falat hordtok szemüregnek
Csak pénzt érdemeltek;
Lelkek:
Kit a galamb megérintett
Zöldellő ágat ad nektek
S elveszitek
Emléket érdemeltek, filmet;
Prizmák lesztek
Felrobbanva, s szétszóródva a
Világ színei, ízei
Kik vagytok, érzések
3.:
Senkik: megértő mosolygástok
Ostoba barom letaglózott
Tudásával marad szemben,
Ezt mondom, s mosolyotokban
Örvendtek emberek, ha’
Éljetek csak örökké, s “szabadon”!
Ajánlva Horváth Lajosnak (SZÜV)
1999 január 13.