Megint valami papír piszok
Arról, hogy mit érzek
Ezt is csak ide írom
Megint valami papírpiszok
Múltam, jelenem és a jövőm
Átlép megint majd ezen is:
Magamba roskadok, inni kezdek,
S remeg majd kezem mikor
Majd a mindig tettre kész
Acélt zsigereimbe ontom.
2000. november 6.
Hiába sírok, hiába vérzek
Könny mosta sebeim el nem apadnak
Hiába hívlak, hiába kérlek
Szavaim sebei be nem hegednek rajtad
Nincsen bocsánat, nincs is miért
Nincsen szíved, nem is érezted azt amit
Érted érzek
2000. november 6.
Nem kell több emlék
Nem akarok többet
Nem bírok el több szerelemet
Nem bírok egyet sem
Karod kell, hogy ölelj
Szíved, hogy szeress
Szavaid nyugtassanak
Szemeidbe nézzek még végül
2000. november 6.
Szótlanul akarok eltűnni
Mikor ott vagy mellettem,
Emlékeid szeretném elvenni
Mikor oly rosszakat tettem:
Szél akarok lenni, hogy meleg
Szobádba tereljelek, mielőtt
Ideér a fagy,
Napsütés, hogy meglátogathasd
A rügybe borult fákat,
Szivárvány virágokat;
Eső, hogy fáradt napon
Csendesítő kandalló tüze
Mellett felejtő álomba ringassalak:
Szótlanul akarok melletted lenni
Mikor őszben majd az életünk,
Emlékeinkre akarok gondolni
Miket mi együtt tettünk.
2000. november 6.
Milyen szemek néznek rám,
Szembe nézek mindenkivel:
Mit látnak, mit engednek látni,
Szavaik villanások a ködben;
Emlékszem a szempillákra,
Apró gödröcskékre, párnákra;
Túl közeli részletek: mindig megtévesztenek:
Szemedben mást láttam meg;
Nem akartam tudni, észre venni
Milyen szemekbe nézek,
Lehunyt héjaink egymást kereső
Ajkaink felett:
Olyankor nem láttalak
Aztán mélyen szemedbe néztem,
S akkor láttam megint:
Nem te vagy; mindenkit elhagyok miattad.
2000. november 6.
Csak nézel, semmit nem értesz,
Elhagysz, s bírálsz csak:
Minden szavad mérgez;
Kedvesem ne sírj, ha vérzek
Nincs semmi baj, nem fáj,
Már semmit sem érzek;
Csak néztél, azt hittem értesz,
Öleltél, szerettél:
Azt akartam, hogy érted éljek!
2000. november 6.
Idegben hallom a dobbanást
Belém hatolva zúg tovább:
Elmosódott képben a rohanás-
Lelkemben meg nem áll;
Sós ízű sörény, s a zöldszagú fény:
Harc, romantika, báj, s ború semmi,
Istenhez hasonlóbb földi lényhez
Ki kísértél évszázadokon
Hozzád szól zengzetem hátadon
Hulló levéltől a tikkasztó napsugáron át
Szolgállak, felnézek rád:
Hívó szavad hallgatom messzi álmokon
Emberek vérével vörös, izzadó orcád illatát
Társként szélben érzem
Küzdelmünk múltját büszkén
Hirdetem, s őrizem!
Patáid nyomán vonul minden
Nemzet a földön
S a föld minden nemzetének földjét
Taposod immár mindörökké!
2000. október 6.
Nincsen szerelem
Csak szenvedés,
Vágyódás a tökéletes
Iránt, amit megízlelni
Alkalmunk volt, de
Újra, és újra elhibáztuk;
Az életet keressük
Az életben, s egymás
Halálát okozzuk
2000. nyár
A téridő egy-egy
Pillanatából kitépett
Emlékeink körül keringve
Olykor elsuhan az élet
2000. október 6.
Éjszaka, ha csend van, s az éj
Még is beszél,
Sötét van, még is millió csillag
Lámpa ég,
S a „mozdulatlan” nap körül keringő
Föld is
Oly látszólagos;
A szavak is csak meg-meg érintenék,
Ellopnának kavicsokat az út
Széléről,
Mi is el szeretnénk érni a távolból
És visz az idő előre
S lassan eszmélünk csak:
Csend van, keringünk a nap körül.
2000 október 6.