Kategória: 2014

Elnézem ahogy az útra hulló levelek
Mint apró kis aranyló halacskák
Vergődnek, körbe vesznek, elkísérnek,
Vigyáznak rám utolsó útjukon.

Megadom magamat a sorsnak, az izgalomnak ami viszi kezemet a billentyűkön,
Finoman sikló ujjaimnak a telefon üveg ablakán, mert már csak véletlen papíron a toll;
Így a múlt érzéseit is hiába keresem, hát engedem megírni ma azt ami van;
Csak kering, tekereg, forró jéghegy ami leszakad és felolvad a végtelen hullámzó testében;

De amíg él bennem: izzadok, lázadok; suttogok; ritmust taposok, gitárt kapok fel,
Rezgő testében hívom a vad dallamot élő ér surrogássá: oldja fel ezt a vágyat, a vad rohanást:

Forrni fel: szétterjedni, lebegni a szélben, mint keveredő jéghegy az óceán levében,
– Eltűnni és minden lenni –
Forrni fel: adni, hogy vedd el; maradjak benned egy darab; valami amiből adhatsz.

Az este első csöndjén amint lehunyom szemem:
Hegedű hullám tör, a mozgó kép zivatar zongorán jön,
Mire a képbe ér jobbról maris trombita szóló zeng,
Emberek ömlenek lovakkal úszva át az üst zengésén;
Máris csak bennem visszhangzik mint egy vásári mulatság
Hunyorgó fényei, színei, gitár dalol, latin…
Elhaló, elengedhetetlen, majd a sötét csönd megint.

Mennyi még a perc
Mennyi még az óra
Az évnyi magas hullám
Mit úszva fulladozva pazarlunk el…

Sok-sok ösvény útja
Annyi messzi múltba vész el
Mennyi mennyi út van
Oly sok messzi út

Majd holnap már a vándor
Botja tartja s számol
Égbe égő szemmel
Hol csillag útján érsz el…

Tudni miért élek,
Vágyni, akarni a tudást.
Elfogadni, hogy vannak
Őrültek, és hamis papok.
Melyik nehezebb?
Ha megöl az igazsag?