Verseim – My poems
Nincsen sebesebben, s szebben szálló égi lény,
Mint a te csókod, s törődésed velem,
Mi a világ végestelen végére ér utánam
Ahogy féltő gondod őriz engemet;
Nem is tudok mást, mint kinyújtani
Szerető szívemet, első sóhajtásom reggel
Neked ajánlani, a Nappal delelőn
Forró ölelést küldeni madárdalba fonva.
2002 november vége
Hírt visz a szél
Sárga hírnököt
Ágról tépett megannyi
Fáradt, lassú levelet
Meddig tart
– Kérdezem tőlük –
Ez az ősz itt?
De csak lassan hullanak
Magányosan utolsó útjukon
Szemem kíséri őket, s
Szívem oly bizonytalan;
Meddig tart az ősz…
Míg a húr rezeg,
Súgják halk neszek;
Mennyi árulás, könny
Minden elfeledett perc megett
Ó szépséges hírnökök
Végtelen vándorai,
Évszakok gyermekei
Meddig tart szívemben az ősz
Mennyi Tél, mennyi Tavasz, mennyi Nyár
Hoz hozzátok újra el,
S örökre már.
2002. november 18
+
Valahol Európában,
még emberek élnek egy gyárban,
Felkelnek reggeli csendben,
Bedobunk egy felest és rendben;
Valami messzi országban,
még élnek egy táguló világban,
Azt mondják nekik: Állam
Azt kell szolgálni bátran
Valahol Európában,
Még taposnak a dagadó sárban,
Megtöltik a történelem könyvet,
Mint Andersen, hogy elhiggyed;
Valami Európában
meztelen állunk, nyakunkon sál van
Hideg van, piszkosul fázunk
Elvitték balra, s jobbra minden adósságunk.
+
Valahol, valami nyár van
egy oly’ távoli házban,
Ahol még Emberek laknak
Hová töltény nem hullhat;
Oda elszeretnék menni,
fák közé a földre leülni,
Hallgatni madárdalt csendben
Feledni gépek zaját, s rendben;
Oda nem lehet eljutni,
Csak a szemet kell behunyni,
S repülni térben és időben,
Már hallom is a tengert a szélben:
Valahol, mindenhol,
itt, vagy mindegy hol
Roskadó, elvásott eszmékkel
Vasban, becsukott szemmel…
2002. november 4.
Hullámzó testemben dobbanó
Torkomban rekedt tetszhalál,
Fogak közt elszökő levegővel
Préselt szavak,
Agyhalálban születő mozdulat,
S csak reflexek szememben,
És már azt hittem elhittem,
De nem te vagy…
2002. október 26.
Megöltük a csendet
Elloptuk az éjszakát
Állunk a víz felett
Nem halljuk a rend szavát;
Kifeszített bőrök hangja,
Vadász ének, talpak tánca
Hív, s kérdez öröklött,
Eltemetett korokon át;
Nem ért minket, múlt kísértet megriad;
S már nem is kérdez
Én ülök csak értetlenül, félhomályban nézve
A fénybe fújt füst sóhajtó titkát
A sarokba süllyedve mélyen,
Meghívlak magamhoz Szellem:
Lelkem kósza vándora
Vigyél messze, hozz látomást;
De most, mintha nem is lett volna
Nem is szólt volna: elsuhan;
Szél támad valami résből,
Elindulok, átlépem a tegnap komor sugarát.
St. Tropez hajón, 2002. október 26
Nem jönnek a képek
Nincsenek hangok
Üres dobozt kotrok
Levegőt dobálok;
Azt hittem voltam,
Hittem, nekem is volt múltam
Régi barátok, hiába kiálltok:
Senki nem szól rám;
Úgy tűnt el hirtelen
Nincs is mit felednem
Vagy elhagytak mind, szótlan
Ahogy elhagyom én is a világot.
2002. október
Nem akarok új lapokat
Nem akarok írni
Elfáradt a kezem
Elfáradt a szívem
Kiapadt a tollam
Hagyjatok meghalni
2002. október
Végtelen kövek végén,
Vége nincs fák után,
A világ túl felén
Fel nem jött napnyugtán;
Lennék most fáradtan,
Hold sugarában tündökölve,
Járnék az árnyékban,
Nagy tenger szélére dűlve;
Zuhannék, valami út végén,
Meg nem lelt kincs fokán,
Átesve a földtekén,
Álom messzi lét múltán;
Szívdobogástól szemnyugvásig,
Még meglássalak
Valahol, valami út végén,
Még megtaláljalak.
2002. október
Ó fák! Álmokat betöltő fák
Ó fák! Erdei tündérlakok
Ó zöld, szélben szelíden, s merengve hajló
Ó hűs, vándort hívó, s altató
Ó ezernyi száradó kéz
Mikor zizegve húzza földre őket az ősz.
2002. október
Az élet eltört óra,
Bonyolult szerkezet,
Eltekerheted
Míg engedi törött rugója;
S jár még egy percet,
Repedt számlapján jelmez:
Mosolygó színpad; még egy percet…
S csak törött, ócska kacat lesz;
Rég múlt, rossz emlékek
Poros, homályos évek
Pedig tegnap még kisfiú voltál
Mikor kezedbe kaptad;
Egy perce járt még, mesélt,
Most poros, s kacat,
Kezedre rakják,
Dobozba tesznek.
2002. október