Verseim – My poems
Nem ontom véremet, mert fáj,
Mérgezem inkább, így csendesebb;
Nem vagyok kérges, sem sudár,
Csak fűszál, mit eltapos a ló
Minden élőlény engem támaszt fel itt
Magam körül, de várom a fogaik
Mikor jönnek már,
Eméssz el anyám, hiába szültél
Szolgálni az időt,
Minden körömmel tépem
Ami hátra van.
2000. március 11.
/merre, hol?/
Eső hull fejemre; Pesti
Házak, utcák között;
Ólommal telt
Tiszta nedű, mintha
Innám a Román ízű
Tisza vizét
De tinnyei sár esik ki
Bakancsom bordáiból
Talán Kossuth is taposta hajdanán
Majd whisky-vel koccintok magamra,
Hát hol vagyok, s milyen nemzetet
Őrizek itt legbelül?
2000. március 11.
(Szilvi)
Egy kötélen állva ébredek azóta
A végét nem látom
Minden nap egy lépést teszek,
Mert mire lépni merek az éjjel lep meg,
Sötétben nem mozdulok,
Egyre várom az ébredést, hogy
Ott van és mellém repül angyal szárnyán,
Megkapaszkodom, s vissza az égbe fel
Megint, de egy kötélen állva ébredek azóta
Minden reggel.
2000. március 6.
(Szilvi)
Hogyan hihetnek szívemről feledést:
Azt ki első izét idegen ajaknak lehelte rám
El nem feledem, hát ki életem adta vissza,
Annak minden gondolatát holtamban is
Magammal viszem.
2000. március 6.
(Szilvi)
Miért nem nyerhetek bocsánatot,
Miért mondja csak mindig: ennyi volt,
Soha nem nézi új arcomat;
Miért nem szidott, miért nem vert meg,
Miért csak csöndben szeretett, szenvedett,
S utált meg?
2000. március 6.
(Szilvi)
Nem lépek, csak emelem a lábam a másik után,
Nem lélegzem, csak átengedem magamon a szelet,
Felkelek, elindulok, megérkezem, elalszom;
Felkelek, elalszom, felkelek, elalszom, elalszom,
Alszom, nem is álmodok, csak őt látom, semmi
Válasz a világtól;
Az éjszakai lámpa fénye köszön még el halk kattanással,
Mikor lekapcsolom.
2000. március 6.
(Szilvi)
Előre nézek, messze
Nézem az időt, a képeket
Amit a múlt idő mutat;
Magamban leroskadva, csak
Mellkasom, karjaim, s lábam
Remeg értelmetlenül kicsit;
Mindent tudok, és értek
Látok mindent magam előtt
Egy képkockán az egész életem;
És látom a fekete magányt
Melyet kivívok szüntelen,
De nem tudok gondolkozni már;
Lassan ajkam is megremeg
Egyre vöröslő szemem héja
Megduzzadt terhét önti arcomra
S ellepi a színes csillogás
A látványt, s most már
Olyan elfolyó mint minden napom.
2000. március 6.
(Szilvinek a haldokló fénysugárról)
Folt, köd, hó függöny:
Átlátszó gyémánt csupán
Semmi ahhoz ami mögé rejtetted magad,
Szememben por, fülemben ólom,
S nem kapok levegőt, minden kép te vagy,
Előlem minden mást eltaszít
Ahogyan te dobsz el magadtól,
Azt mondod így a jó
S ha sírok az kérded hol van a régi énem:
Minden reggel bűneimmel ébredek
Szerelmünk én mérgeztem meg
Minden reggel arcoddal ébredek
Mindennap haldoklom, este a nappal halok meg.
2000. március 5.
(Szilvi)
Újabb lapot téptem ki életem
Képeskönyvéből, s most is
Fejezetekkel vagyok gazdagabb;
De miért érzem úgy, hogy szélnek
Feldobott puzzle-ként hullik szét
Minden, mi várfal volt,
S most látom csak megint,
Porkövet markolok.
2000. Március 5.
Oly sok a szó, oly gyötrő mondatok,
Papírra írnám, kiáltanám az égbe fel;
Néha annyira komolyan, vagy szelíden
Bókolva, érzéki könnyektől szenvedve:
Mit is gondoljak, s mit mondjak
Mit gondolsz majd, mit mondasz,
Félve tekintek a jövőbe,
Néha csak mosolyogva nézek le magamra:
Nevetve, sírva; forró pírban úszva,
Hideg nyugalomban, mindig él bennem
Annyi elképzelt kép, s örökké azt érzem:
Talán hiányzol, talán nagyon, de miért?
2000. Március 4.
F.B.