Skip to content

Kategória: Lhotka László

Verseim – My poems

189. Láng

1.
Nyári meleg
Így tél elején
Mint lágy hullámok
Andalító ringatása
Szívem közepén
Bódító virágok illata
Mikor fecskék utaznak
Új otthonukba…

Láng, láng
Bolond láng

2.
A természet ritmusa
Vérem forralja
Rettegő félelmem
Sötétbe taszítja
És már álmaim
Is jövendölték…

Láng, láng
Boldog láng

3.
nem éreztem még
Ily harmóniát
Hogy e-képpen
Játszadozott velem
Minden jóságos elem:
S a hó, a szél, az ősz
Ha kél

Láng, láng
Bolond láng

4.
Borzongással várja
Mind ki szívvel él;
De most
Nincs melegebb Nap
Mit hófelhő takar
Mit borzongjak, ha már
Pilleként száll a zivatar !?

Láng, láng
Boldog láng

5.
Nem ismerek évszakot
Csak Nyarat és Tavaszt
Talán eljön kitől bizton
Várhatok vigaszt
Érzem itt van
Itt, szívemben már…

Láng, láng
Bolond láng

6.
Ő lesz az igen
Ha elfogad
S egy igaz mosolyáért
Adok százszor is
Mit egyszer kér csupán
S évek multán nálam
Nem találja magát
Egy unott újságolvasó
Mellékoldalán…

Láng, láng…

1996. november 26.

188. Fa

Volt egy föld
Hol vén fa állt

És fújt a szél
Tépte lombjait
Levélbe kap
Száraz ág törik

És fújt a szél
Messzi dombokon
Végtelen pusztán át
Hozta fák hangjait

S ő csak áll,
Csak erre várt
Tudja már
Hogy vannak még
Hogy élnek
Hogy túlélték mind
A világ pusztító fájdalmait

És fújt a szél
S ő lerázta
Ősrégiségét, kérgét:
Láncait

És fújt a szél
Vitte hangját
Ő tépni engedte
Gyermekeit

És fújta a szél
Leveleit
De minden levéllel
Egy szó szállt …

Sodródva: Itt a világszabadság !

S a földön
Hol a vén fa állt

A szél elszállt
Tova röppent
Nem szólt
Csak elment

S a dombon
Hol a vén fa állt
Most a föld és
Kövek őrzik

Kifordult gyökereit
S magukhoz vették
Elhullott gyermekeit
A széllel elszállt a hang is…

És ha fúj a szél
Őszi szél
Mi  vihart már
Nem teremt
-Fáradt ő is
Megpihent-

Hozza a dombok
Puszta hangját

Sírnak a levelek…

1996. november 25.

187. Megköszönöm szavad

S a brossként ragyogó
Hold tűje szúrta csillagréseken
Áthulló esőcseppjei
Érintik arcomat
Cipőm bére tócsába csap …

Mint a bross gyémántja
Szúrná onnan fentről lelkemet
Szikrázó fénykardja szívemnél
Lebeg …

Így érzem,
‘Mint az ódon utcákon
Gázoktól zsúfolt légtéren
Átkelek …

Mint újkori bús lovag:
Úgy érzem talán:
Mint Cervantes Don Quijote –jaként
Rocinante-n
Mellettem hű Sanco kísér
Így keresem e Romlott világban
A szép Dulcinea-t

Segítő szód ér el akkor
‘Mint csalárd bűnös nemesek
Tréfájának ártánya űz,
Buja vágy fűz …

Szemem nehezen oszló fátylát ekkor
Repíted el, messzire
Kedves leány

És búsan, de páncélom levetvén
Harcolok tovább egy átjáró
Közepén
Hogy átérjek túl felére én
S agyam kattogó kerekén
Át ne keljen más:
Lovas szekerén

De hát eszembe jutott hangod
S egy másik is, egy halott
Ki énekel valakiről:
Az emberről ki eladta a világot

S én megváltanám
Bármi ára is …

De míg én néha könnyű felhők
Árnyékán át váltok meg
Ezt, vagy azt

Megköszönöm neked szavad:
Kedves leány! …

1996. november 20.

186. Ó

Azt hiszed bolond vagyok
Kicsit őrült, igen
De bolond ez az egész világ
Azt hiszem

Megőrült minden
De így kell lennie
Hiszen ilyen

S van értelme is talán
Csak …

Nekem meglelnem talányos

1996. november 1.

185. Ihlető szemek

Miért fáj szemed ragyogása
Mert ragyogóbb mint
A világ összes gyémántja ?

S ajkad selyemfényű lángja
Színe véred aranylása
Bár tartoznék hozzája

Lennék bár egy csepp
Mi tested bejárja
De ajkad mosolygása:

Lelkem úgyis összerázza
Nem létezik előttem
Időnek, térnek korlátja

Hervadt rózsám
– Ez szívem-
Tőled vár éltető
Nektárra

Hogy fájhat éltető szemed
Pillantása neked
Fájjon inkább nekem, ha
Kereső tekintetem, benne pihentetem

Számomra Föld és Ég
Egyazon sík
Míg lábam földre lép
Gondolatom szállni hív: Veled

Ki vagy te hát, hogy
Szépszemed
Becsmérelni merészeled
Látod magadtól is védelek …

És hiába levegő szőnyege szárny
Rút szellő jő, megbillenek
Mélység alant
Zuhanni hív magához
Hogy halálra zúzza bennem
A Világ a Romantikát

Szavaim megannyi zuhanó románc
Közben te megállsz fellettem
Szikrázol mellettem
És én a letűnő üstökös
Pilleként hullok alá
Mint annyiszor már …

De ha kezed hív
És égető szemed vív
Csatát velem
Én kezedre hallgatok
Újra felkaptatok
Felhők víg vidékére áhítok

Ezerszer is ki mondom neked
Mily szépek ott orcád tövében
azok a gyöngyszemek

1996. november 1.

184. Hogy miért szólok oly „szörnyűeket”

Hangom remeg
Mert ajkam remeg
A tüdőből kitörő
Fáradt levegő
A hülyeség
Szálain rezeg

Az értelem bent reked
Hogy mondjak bármit is neked ?
Mert a szót elveszed
Ott bújik lenézően
Mosolyod megett
S csak keresek, keresek …

Hogy mondjak bármit neked ?
Nem barkóba ez
Segítened lehet, szabad
Szavad kell … Kérlek !
Szívem magányos, talányos
Idegenbe veszett köztetek

De szavad ott tart
Hajad sűrű vonzalmába’
S a depresszió mély ingoványa
Még sötét
De elmész megint
S hatalmába kerít

Mi most hevít
Agyam idegfoszlányában
Kering
S szívemből fagyos
Leheletet merít
Adj egy esélyt !

1996. november 1.

183 Érted-e !?
(Egy barát nevében)

Esti fénybe bújik az ég
Magára bársonyruhát ölt
És én követek egy
Lehulló csillagot,
Lesem a fénylő gombokat
Így lelem meg virrasztó álmodat:
Szólok, s megszólalsz

A sötét takarja könnyes harcomat
Tudod-e éji rózsa szál
Fáradt lelkem terád vár
S mostoha érzés gaz rabságban tartja
Forró gondolatom,
Mire csontom is remeg,
Ha gondolok:
Szeretsz-e mond !?

Hajad, őszi erdő lobogása,
Tavaszi szellő ringatása,
Búzamező hullámzása: elragad
Arra a földre, hol
Minden szív boldogabb

S mond lelked tükre
Szíved forrását miért
Árasztja orcádra
Szivárvány medréből,
Mit a hófehér mező simogat
S ó, egy szempilla bent akadt
(Szeretlek …)

Hogy bírom, s nem bírom magamban
Akár utat mutató torony lehetnék
Eltévedt hajóknak minden éjjel
Az élet tengerén
Mert dacolok az álom
Örvénylő vizével
S a te szemed vezérel

Mert arcod ébreszt éjjel
S altat nappal
Testem pohárnyi kifacsart
Lé, megfosztva héjától
Érted ezt mond !?

E szivárvány életem eső
Utáni fényre vágy
Jövőm veled tündököl
Elvakítod a napot
Jöjj hát hozzám

Nyári Felhő
Hűs záporod mossa
Arcunk, hűtse szívünk
Gerjedő viharát,
Földi csókunk repítse
Lelkünk, engedje útnak
Testünk óhaját

S Górdiusz csomójaként
Fonódjunk egymásba
Testünk egymást védő
Szent kusza burkaként

S ha fázol ajkam melegít
Testünk úgy is
Izzó parázs egybeolvasztó
Gyönyörű lázában ég

Tedd el hát gondolatod,
Mit tud az ?
S vedd szívedet
Hallgasd szavát hová vezet

S meteorként szálló, zuhanó
Sorsunk megleli egymás
Kráterét

Így lesz-e mond !?
Tedd meg kérlek most !
Vagy mond: nem szeretsz !

1996. október 27.

182. Hogyan kell élned

Hány költő mondta ki
Mennyi versben írta meg
Milyen az élet

S hazudott mind ?
Mert nem igaz egy sem
Ha magadra érted !
Hát van szó
Mi mondatba fogható
Hogy értsed:

Hogyan kell élned ?!

Hát nem ezt kutatja
Minden halandó
Az agysebész, a kutató ?

S a festő képben
Festi meg,
Hogy az élet mulandó
De a költő mondja meg,
Hogy a gondolat örök !
S mi hát az ember, Ó …

Nem ő a gondolkodó ?

1996. október 16.

181. A lovak földjén

1.
Hiszem, hogy meghal a zaj
Hogy megszűnik a remegés
Saját füstjében fullad meg
Az unott kocsisor
És megfagy ez az átkozott sietés
Ha a szemem becsukom,
Hiszem !

2.
Meghalok én is,
Megszűnök létezni itt
S mire újra kinyitom
Majd ott éled újjá hajnalom
Ott leszek én is,
Hol ott lesz minden
A Lovak Földjén,
Őseim vidékén
Hiszem !

3.
Ott leszek igen,
S talán kiválasztottak
Büszke trónja e hely
Majd lelkem apró
Sóhajtó suttogása
Úszik, füvet
Borzolgató lágy gondolatom
Érintésére ott fennen,
Hiszem !

4.
Majd arra járó
Boldog kisleány
Forró vére kering
S képe lebeg előttem örökké
Egy emlék; lovát ugrató
Kedvesem karcos,
Fényfakította,
Fekete-fehér film foltjai
Ott a Lovak Földjén
Nem veszhet el,
Hiszem !

5.
S majd körbe lengem
Az idegent
„Hová Kedves Vándor,
Hű lovaddal merre tartasz ?”
Kérdezem madarak
Dalával, folyó csobogással
Míg az fák alatt pihen
S békével tér meg
Ott a lovak sík vidékén
Hiszem !

6.
Mert ott minden olyan:
Igaz, nyugodt
S bódítóan, melegen
A Nappal az éjbe nyíló
Végtelen szerelmes
Ilyen lesz,
Hiszem !

7.
Ha majd egymást
Túlélve síkra szállunk
Majd ott hálunk mind
Hol az első reggel
A múltat oszlató
Ködfelhő lebeg
Hol a hegybe csapódó
Meteor sebe heged
Oda eljutunk,
Hiszem !

8.
S a madárként
Siklószárnyakon
Vágtató Pegazusok
Letekintenek
Újra leszállnak
Fáradt űri bolyongásukból
Megtérve erőt merítenek
S el sem mennek majd,
Hiszem !

Ott leszünk Mind
A Lovak Földjén,
Igen !

1996. október 13.

180. Köszöntő az Ismeretlenhez

Ó Kedves Ismeretlen
Kedves Ismeretlen
E versben köszönöm meg
Hogy látsz engem

Kit néha
Elfed a világtól
Könnybe burkolódzó
Testem

Szemem ihlető szivárvány
Színein feledtem
Miközben rád gondoltam
Te Ismeretlen !

S hogy Te
Nem ismersz
S nem ismerlek
Én sem

Ó Kedves Ismeretlen
Kedves Ismeretlen
E versben köszönöm meg
Hogy meglátsz engem !

1996. október 13.