Verseim – My poems
Bennem szól a dal
S csak eldúdolhatom -neked
Mert szivből, nem ölelt még úgy
Engem senki sem…
Nem lopta el még a szívem rendesen
Te belém markoltál
Nem engedtél el, szorítottál úgy
Hogy végre jó legyen…
Nem is hittem el,
Mert fájt a végtelen
De kitartottál úgy mint soha
Senki sem -értem…
Üresen gyönyörű
Üresen gyönyörű,
Üresen gyönyörű,
Rubint vér a szívben,
Kristály a gondolat;
Éles kés a léptem,
Nem remeg a kéz,
Nem dagad az ér sem,
Lehullott az érem:
Üresen gyönyörű,
Mert minden elveszett,
Már nem kell keresni,
Felitta a fény;
Nem is volt sosem.
Nem álmodok nyitott szemmel,
Nem élhetek lezárt szemmel;
Hazudhatnék csak magamnak,
Kívánhatnám hazudjanak mind nekem:
– neked fájna csak, kedvesem!
Törött karral kézen állnak,
Sebzett szívből vért adnának;
Szeretném ha itt tudnálak,
Két karoddal átfognál és védenél:
– erőt adó szép szemekkel kísérnél!
De fejünk felett szuvas Turul,
Lábunkra már béklyó szorul;
Ketté vágja éltünk s lelkünk,
Nem marad már becsületünk ha kell kenyér:
– nem kell már itt igaz tenyér…
… s a szívnek már csak átlőtt végső
lucskos dobbanását várja a gyászoló
Duna csúcsos mészkő csipkéibe bújt
összes hóhér.
Neked:
Az vagyok, ki bábból ébredt lepkeként az égre
Boldogságra ébredve a nyárba
Utánad…
Az vagyok, kit vonz a lámpa fénye
Akár ha szállok gyors halálba
Eleven húsommal ordítom,
Létezésem erejével szakítom szét,
A múlt mérgezett porhüvelyét.
Temetni itatom testemmel fel,
Tüdőmmel lélegzem be mélyen,
Hogy marja testem végleg át.
Söpörje sörtével zsigerig,
Acél késsel vájja csontomig,
Lánggal írtsa még rejtező sellődalát.
Haljon el a kén ízű ragyogás,
Ne fájjon a hamis üveg csillogás,
Hordja el szélszárnyú madaram hamvadó porhviharát.
2008. június 26.
Amint a bort kiinnád
Olyan most üres pohárnak lennem;
Minden ízzel teli,
Még éppen nedves falú, hűs
Benne hordva ott van
Az összes édes emlék;
Ahogy kezedből hullanék alá,
Olyan most lebegni a végtelenben,
Elmélázni az oktalan dühön,
Várni a békítő, robbanó ölelést,
S vékony testem szilánkjain
Látni még a múlt elszökő cseppjeit.
2008. június 2.
Azt mondják te olyan vagy
mint a szél, olyan
mint a fű, olyan
mint a lovak;
Én, ha valaki olyan nekem
mint a szél: felhő akarok lenni,
ha olyan mint a fű: szél akarok lenni,
ha olyan mint a lovak: fű akarok lenni
2008. május 26.
Elveszett a fönt, elhagyott a lent
Levegőbe dermedt zuhanó pohár lettem,
Megrekedve egy lélegzet közepén
– Kifújjam-e vagy bent tartsam?
Csak a szemem forog idétlenül,
Figyelve mellkasom türelmetlen feszülését
Hogy még dobban-e, vagy itt van már a vég?
Hosszú pillanatban, nem is tudni miért…
Csak legyen már vasárnap,
Ébredjen egy szép nap, az új hét
Vesse szét minden bizonytalanság
Végtelen börtönét,
Adja a kezét, vegyem kezembe
Adja a vállak görbéjét tenyerem ívébe
Hajszála ringassa bizonytalan csónak ujjaim
Méz ízét akarom érezni megint…
2007. augusztus 3.
Két kezetekkel takarjátok el a napot. Egymás elé állva vettek árnyékot a tápláló földre.
Nyomorotokban magatokat véresre kaparva nyögtök.
Szent állatok bundáit öltitek magatokra.
Nézem ahogy lelkük bosszúja fojtogatja torkotokat!
Egyszer már csak elfogytok ti mind.
Hogy felnézve szemem majd sas madarak tollára tekintsen megint!
2007.
Látni, hogyan vész el minden
míg egy székben ülök tétlen,
Érezni mellemben a vad medve táncát,
mikor karmaival tépked szívem meredélyén;
Nincsen mélyebb barlang, nincs sötétebb erdő:
Futottam, szaladtam, de nem maradt már semmi,
Hát elernyed a testem, csak a lelkem éber,
Látni akarom még égő szemeimmel;
Átadom testemet minden fájdalmával,
sikamlós vörös pecsétjét elmúlt hibáimnak,
Mosolyogva nézek zsigere mélyére
átölelem végül teljes szeretettel.
2007. április 21.