Versek – Poems
Mit vársz a szótól,
S miért vársz a mosolyra,
Mikor játszik veled mind:
A csend szava a béke,
A nap fénye a békítő mosoly,
Csak a szél a simogatás;
A hold, s a csillagok, vagy bármi
Égi, vagy földi test
Azt hitted több, mert romantikus
S mikor a legjobban fáj, kínoz a magány
Szemébe nézel, de félsz
Újra szeretni már.
2001. március 16.
Reszkető kezemmel
Nyitom fel szemem hályogát,
Fülembe ordítom hisztérikus,
’Bicsakló hangomat:
Kelj fel, ébredj!
Szinte halott álmából
Zavarom a hasító fénybe
A lelkemben nyugvó medvét,
Haragját szítva vadítom:
Lüktessen vére, forrjon!
S ahogy az egykedvű
Zsírban izzadó test alatt
A mozduló izom sajgó fájdalmát
Érzem, egyre dobom le,
Taposom a lélek gondjait;
A zajt túl harsogó
Szabad, friss egészségemmel
Hallgatom a dobhártyát repesztő
Mélységes csendet: súgja,
Az életem hogyan mentem meg.
2001. március
Ha elgyötör napod,
Vagy fáj a lét neked
S ölni vágyod magad,
Helyette figyeld amit mondok:
Nem hal meg a fény
A bolygó túl felén
Csak pihenni tér
Az estbe
S nem hal meg az sem
Kinek mélyben van a
Teste, mert mindennap
Lelkünkben újra él
S bolyongunk, keringünk
Az esti fényt kilesni:
Hová tér?
Azoknál van kiknek
Emlékéből ragyog
Akikből reggel születik az égre neked!
Epilógus:
Amíg tüdőd feszíti a lég,
S harcolsz a fájdalommal,
S napról napra erősödsz
Addig élj: Élj bátran, boldogan:
Teljesen, örökké!
2001. 02. 13. 01:50
Holnap reggel
Mindig oly soká,
Ha a magány vasmarkába fog,
S éjjeled minden nappalod;
De meddig tart a nap
Míg újra este lesz,
S az örök magányban
Megint írhatok neked.
2001. január 23.
Mi zaj, mi zsibongás,
Ami áttör az őrült
Gátakon fejembe;
Hová más útja már nem vezet,
S minden dobbanásom
Lelkedhez vezetve
Kiáltott felém:
A kedves hang
A csodás tánc, mit
Törékeny alak leír:
Az ifjú női test,
Mi megihletett:
Mind Te vagy
Szívemben az enyém
N.E.
+
Láttalak a földre roskadva,
Álltam elhullott tested dermedt teteme felett;
Emlékszem, láttalak boldogan szaladni,
Hátadon ültem mikor hosszú lobogó
Sörényedbe kapaszkodva szálltam
A világ felett
+
Láttalak szemem tengermélyéről,
Álltam elhullva a sors előtt;
Emlékszem láttalak betegen,
Nyögve, szenvedőn, s gyógyítottalak,
Szomorú szemedbe nézve:
S nem hagytál el idő előtt
+
Láttalak, mikor földbe takaróztál,
Álltam, s az elhullott évekre gondoltam,
Látlak, ahogy felhőket ostromolsz, s
Állok a csillagok alatt.
Balga az mind,
S életunt királyfi,
Ki tőrébe ugorva hagyná
Az életet egy leányért;
S naiv, kapkodó szöcskehad
Vagyunk mind mi férfiak,
Kik azt hisszük minden csillag
Nekünk ragyog:
Csak azt kapjuk lassan tőlük
Mit akkor éreztünk, mikor
Megszülettünk:
Fájdalmat ott legbelül.
Lehet, lehetne, lehetett volna:
Nekem, enyém, és én neki,
De ki az, és hol van:
Mindig, állandóan, örökké:
Várni, állni, és halni meg,
De mikor, és miért nem:
És soha, semmikor, sehol:
Senkit, senkivel, és semmiért,
De szerényen, boldogan:
Talán ma…
N.E.
Távoli mezőn állok:
Ködben fénylő ébredő napon,
Harmat csillogásban,
Arcod lebeg előttem az égen
Fel-fel gomolygó párás bokrok:
Kis életek rejtekén lelked látom
A védő kopár ágak között messze:
Tudd, valahol valaki vár.
N.E.
Azt hiszem, figyelnek,
Azt hiszem, hallgatnak
Ha beszélek, ha elmondom mit érzek;
Nincs is senki, nincs is itt semmi
Ami körbe nem vesz, csak képzelem
Alszanak, vagy csendben nevetnek rajtam
És én írok csendben, énekelek hangokon…
Nem érdekelnek
Vasárnapot vágyom ólom ágyamon;
Szeretném, ha messze, messze
Messze lennék- veled
Ők nem tudják, nem is tudják…
Ez a legszebb az egészben,
Én meg szeretnélek szeretni
Szeretnék messze lenni,
Olyan messze, ahol vagy… hol vagy?
Vigyetek el innen, vigyetek el…
2000. november 27.