Versek – Poems
(Szilvinek a haldokló fénysugárról)
Folt, köd, hó függöny:
Átlátszó gyémánt csupán
Semmi ahhoz ami mögé rejtetted magad,
Szememben por, fülemben ólom,
S nem kapok levegőt, minden kép te vagy,
Előlem minden mást eltaszít
Ahogyan te dobsz el magadtól,
Azt mondod így a jó
S ha sírok az kérded hol van a régi énem:
Minden reggel bűneimmel ébredek
Szerelmünk én mérgeztem meg
Minden reggel arcoddal ébredek
Mindennap haldoklom, este a nappal halok meg.
2000. március 5.
(Szilvi)
Újabb lapot téptem ki életem
Képeskönyvéből, s most is
Fejezetekkel vagyok gazdagabb;
De miért érzem úgy, hogy szélnek
Feldobott puzzle-ként hullik szét
Minden, mi várfal volt,
S most látom csak megint,
Porkövet markolok.
2000. Március 5.
Oly sok a szó, oly gyötrő mondatok,
Papírra írnám, kiáltanám az égbe fel;
Néha annyira komolyan, vagy szelíden
Bókolva, érzéki könnyektől szenvedve:
Mit is gondoljak, s mit mondjak
Mit gondolsz majd, mit mondasz,
Félve tekintek a jövőbe,
Néha csak mosolyogva nézek le magamra:
Nevetve, sírva; forró pírban úszva,
Hideg nyugalomban, mindig él bennem
Annyi elképzelt kép, s örökké azt érzem:
Talán hiányzol, talán nagyon, de miért?
2000. Március 4.
F.B.
(Útvesztő)
Karomba zárva tartalak,
S érzem a mézes csókokat;
Ha értelmetlen vágy csikarta is
Lelkünkből életre; hajtva
Érintésre testünk oly merészen:
Érted eldobom gyászomat,
S mit is gyászolnám hibáimat,
Inkább számon kérem magamon,
Leróva a büntetést, de el nem sorvadok!
A szemed, melyekkel oly sokszor bókolunk
El nem feledhetők; a test, a sok apró
Sexepil, mind az új érdemre hajt:
Veled lenni, karomba zárva tartani megint!
2000. Március 3.
F.B.
(Zálog)
Most is mint eddig az őszi
Szél hordta leveleim a pusztulásba,
Lassan dermedt meg csupasz ágaimon a
Dér,
Tavasz közeleg minden mámorával, de
Én levetett lombkoronámra gondolok,
Azóta tova repül, s elbomlik
Az emlék is,
Kesergő kérgem pikkelyezve
Ontom életem nedűjét, akkor jut eszembe
Hogyan csábítottad virágom
S éji gondolatom,
Erőre kapnék, s rügyek kapaszkodnának
Ágaimra, úgy hiszem,
De csak ha tavasz csodáját
Lelkembe meghoznád kedvesem,
Illatod, s alakod bont virágoskertemben
Méheknek nektárra való
Édes szirmokat, fújd messze megmaradt,
Elszáradt, korhadt múltamat!
2000. Március 2.
F.B.
Úgy ülök itt, ahol minden sötét
Ahol fal van, de nem is látom;
Itt, ebben az országban, és a világban,
Ahol utolérem a hangot,
Utol érem a fényt
Nem érzek semmit,
Megdermedt kristálykoporsóban
Van a testem
Arcomon a tehetetlen kiáltás,
Szívem utolsó dobbanása,
Karjaim görcsös vonaglása:
Aztán nincs tovább
Ha felvágnám, az erekből apró
Porló vörösség gyűlne kupacba
S fejemben csak távolság,
Szemüregeimben is az idő halt meg,
Megdermedt minden.
2000. Február 15.
Tiéd az élet kedvesem,
Enyém a papír
S ha majd hullámat
Felvetve látod vízesés
Ölén, örülj ahogy én is,
Akkor már szabadon.
2000. Január 28.
Vadul szeretni,
Egymásba fonódva,
Izgatón csókolni
Tűzben lángolva:
Hozz vizet,
Hozz baltát;
Keltsd fel a napot
Tépd ki, ásd el a szíved,
Mert elárult
Vagy nem is,
Az agy, a tudás,
A mi tovább gondol,
Terveket sző
A szíve előtt
2000. Január 28.
(a múlt árnyainak)
Minden nap, minden éjjel
Én vagyok
A szemem, a szám,
a testem
Nem változtam,
Mindig én vagyok,
Akit soha nem
Szerettél
Egy árnyék, egy folt
Emlék
Fű a réten, rozsda az élen,
A lelkem
Sebesen, soha
Be nem hegedten,
Akit te sem
Szerettél
Örökké csak én
ugyan úgy…
2000. Január 20.
Dobogó szívemet kezembe vettem,
Körbe fogva nézegettem,
Kerestem miért véres;
Mint ma, csak nem értem,
Elszikkadva, elszáradva
Miért véres elporló szívem;
S folyóban nézve látom a vért,
Olyan tisztán, megtisztulva
Folyik csöndben;
Kövek között bukva,
Hirdeti a moha titkát
Rajtad is: a mi lelkünk.
2000. Január 20.
Toronto