Versek – Poems
Ha már nem szól a szó
Nem sír a szív
Ha eső hull, de jég érkezik
Bezárt bilincs nem létezik
Mert emberből van a
Hús, és a vér
S nem az ember rossz
Csak a szív
De nem csak harag hangjának
Erénye a tisztaság
Hallgatásod is az, ha
Nem szíved vezet
Siettetni döntéseidet, hanem
Ha előtte még azért megkérdezel…
1998. Január 28.
Akár egy sziklából fakasztok virágot ha kell,
mert életet teremtek benne, s szellemet neki,
Ember akarok lenni mert van hitem élni,
gyermek vagyok mert van szívem szeretni;
Tanár is lehetnék, mert többről tanítanék…
Téged akarlak tanítani ember, hogy akár egy
pillantásod fakasszon rózsa kertet szívekből !
1998. január 25.
+
Lépteim zaját hallom szüntelen
Abban a teremben, ahol a tükrök állnak
Kölcsön vett székeken ülnek
Akik nem várnak rám de látnak
Nem én építettem a falakat
S nem én ostromlom őket
Nem én szólok a világnak
Reggelente harcoljon tovább
S nem én ülök hajóra
Ami felvisz hullámokra
Hogy levessen engem a mélybe
Én beszélek csak róluk
Valami szépet, valami rosszat
Amit csak tőlük kaptam…
+
Mert ne mond, hogy én szültem magam
Csak nehéz a kés
Már vissza csinálni
S nem pereg le az elszáradt vér
Nincs bárdos
Örömcsuhába bújt ördögnek szolgája
Csak kígyók szavát küldik savnak
S nem én festettem bőrömre a
Vért, a felhőt, a levelet
Nem égettem sejtbe a neveket
Akik a székeken ülnek,
S már felállnak azt hiszem
Megengedik talán, hogy örökké pihenjek.
1998. január 8.
1.
Szobámba lépnék,
Becsuknám az ajtót
Leülnék, bent lennék;
Velem lenne minden,
Velem mindenki
Szobámat skatulyába,
Kisdobozba zárnám
Zsebre tenném,
Elmennék…
Hátamra venném a házat is
Messzire vinném, egy dombra fel
Madárdalt hoznék, meg
Kék eget
De autók jönnek
S időm
Kattogó órák lopják el
S tévéből nézzük mások
Házait, s a vért hogyan
Törlik fel
2.
Cipőmbe bújnék most hirtelen
Hátra sem néznék, csak
Rohannék el…
Át a holdra
Most még gyerekszívvel
Mennék el…
Zsebembe vinném a vacsorám
Elvinném a kisszobám
Ordítanának biztosan
De hallanám-e nem tudom
Most csak könnyezem
Tisztítom az utat
S a koldus biztosan
Lenyúlna érte, aranyért
Gyerek szívem könnyéért
Szívébe rakná kis szobám
S mindent amin én
Gondolkodom
3.
Kabátom venném
De nem lehet
Mert itt vannak ők is
Még a gyerekek…
Vállamra venném őket is
Ha megállhatna az idő…
Zsebembe teszem hát gondjaim
Elindulok… ők is velem
Gyerek szívem eldobom
Mit sem ér csak súly ez is
Hazudom magamnak is
Talán én is felnövök
S hazudok majd másoknak is
De könnyezem, igazán
Gyermek szívem rám talált
Ágyba bújok most hirtelen
Szemem álomba zárom
Jöjj velem…
…Eltűnni, végtelen
Szerelmem jöjj velem
Kopogtatsz az ablakon
Kis szobám zárját nyitom
Ott leszel mellettem
Én velem…
1997. December 28. 0:50’
A porföldből kinőtt karcsú
Virágszál kedveskedő
Mosolyogni vágyó nyíló
Bimbajáról szakajtott
Harmatcseppjében fürdet látványod
Amint a nyikorduló ajtón
Kirobbanó izgatott léghullámok
Pirosló arcod sugarát nyaldossák
S átall léped; törékeny füled
Élén tűz fagyasztja szívem…
Bogányi Borinak 1997. December 13.
1.
Mikor múlik az ember idő
S közelg egy műanyag élet
Egy gyertyából még az estben
Szép gondolat ébred:
Ahogyan szép a rózsa
De a tüskéje kés
Kezemben fogva
Viszem utánad amerre mész
Szívemben bimbója
Lelkemben szára
Fogadd el már
Nincsen sok hely
Rozsdálló virágra
Ott csak kard
Vérzik el
Hát vedd…
2.
A láng táncoló fegyverében
Hamvad el a sok-sok mérgező szó
Lecsöppenő még puha
Faggyúba beleszórt frissen
Kapart holt szenvedésem
De vergődik élni még
Testemből kivetett
Ellobbant szeretet
Feketedő csók szeletek
Fellobbant színes papír
Édes mázolatai
3.
Addig nézz rám míg
Olajlámpák tüzei
Lobbannak előttem
S a szívem tüze él
Míg ég
Addig nézz rám!
Lehulló levélből már
Csak a föld rakhat
Téli takarót, holt
Szerelemből az idő
Érleli a termőt
Feledett kínt újra
4.
Már múlik, múlik
Nap, nap után
Nem ég új kanócon
Láng, s minden
Gyertyafény elfogyott
Nekem sem oly sok az
Időm, hogy tudjam
Szeretni a kínokat
Szívem szeretni vágy
Szerelmet, szeretetet
De félek ellobbanok,
Elégek csak
Mikor múlik az
Emberidő
S közelg egy
Műanyag élet
1997. December 13.
Kagyló legyél
Magadban hordva kincsedet;
Piciny bogár: takarhasson levél,
Hatalmas hegy: benned bújjon éjjel a fény
Szelíd galamb legyél, fehér
Magaddal hordva végtelent;
Tavaszi ág hegyén a rügy,
A már lehulló levélen a feloldozás
Hű, és igaz legyél
Magadon hordhasd őszinteséged
Újszülött szivárvány őserdők mélyén
Szerető, kedves mosolyban rejtőzz el
Én lapokat szakítok
Megmarad lelkemből,
Szerelmet tépek ki
Dobogó szívemből:
Neked nyújtom át
Csak neked
S egyszer tán
Hozzám beszélsz majd:
Engem látsz
Értem szólsz: keresve
Megtalálsz.
1997. November 27.
1.
Faljad a perceket Óra,
Zabáld, tedd magadévá!
Hisz úgyis ellopod lassan napjaimat;
De ha itt lesz
Tépd rugóid, csorbuljon kerék
Megállj!
Végy életem napjaiból sorban akár
Minden mellette töltött másodpercért;
S majd el se indulj újra!
Mert tudom megüt ha mosolygom rá
Rúg ha nyúlok felé
Harap ha szólok szelíd szóval
Ezért éljek? ölj meg, hát ölj meg Óra!
2.
De nem, mégsem
Nem lehet: hisz végzetem Ő
Én virágom, ő nektárja
Néki mint föld a magnak
Szélnek a dúskebelű fák
Holtnak áldó föld
Szőrmésnek a vacok
Úgy kellek én
Vesztemre elveszejtené a világ
Hogy tehetném, ha feledném:
Szíve dobban: szívem robban
Hangja csendül: testem lendül
Lelke rezdül: lépek felé… Ő újra megtapos
3.
Nem tehetném, testem, lelkem
Tehetetlen szigetén sóval hinteni
Saját életem – felejteni őt -, hisz megtalál
Ő egy hurrikán, tűzzel rohan át;
Akár torz imáknak bölcső dala
Kívánom kínoztatni magamat
Talán tolvajnak nyitva ajtót, mondanák…
Késnek nyitok utat szívemhez,
S kezét még meg is fogom, úgy forgatá
Hát kattogj gyorsan, hozd el újra
Szerelmes kínt kaparj Óra!
Hozd már, hozd már Őt el Óra
Szeretem, imádom még mindig, most újra…!
1997. November 24.
A megsebzett boldogság megtisztult vére
Zuhanna le jéggé fagyva,
Rám esik, ruhám bőréről megrettenve
Hull’ alá a földre;
Látod, én is könnyeiden lépdelek tovább
Vagy csak mint szerelemes tél elseje
Fúrja a szívemet kövekkel, hogy
Tavaszig dermessze azt
Ne fájjon tovább
De lehet, hogy ólom könnyeimet
Dobták le az égből,
Lássam a hiábavalóság súlyát
Hogy ne sírjak tovább
És valaki azt mondja, csak itt van a
Csodálatos tél, fekete fákon aranylik a dér
Boldogok az emberek
Látod, te sem vetted észre…
1997. November 18.
És az ember ordít
Ordít, ordít, kiabál, kiabál
Ordít, Ordít, Kiabál, Kiabál
ORDÍT, ORDÍT, KIABÁL, KIABÁL!
Ordít a tested, mert élni akar
Ordítok én is, ha nem hagyod
Ordít egy halott is, pedig nem kell
Ne félj, hidd el nem kell feltámadod
Ordít a süket, ordít a béna
Ordít az árva, se anyja, apja
Se fia, se lánya
Ordít az ország
„Szenvedünk!”
Akarják Európát
Pedig benne élünk
Én már nem ordítok, csak
néha;
csöndet ordítok
…..
…..
suttogd, hogy:
Csöndet, csöndet, csöndet, csak csöndet
Csöndet, Csöndet, Csöndet, csak Csöndet
Csöndet, Csöndet, CSÖNDET, CSAK CSÖNDET KELL:
Kiabálj, kiabálj, ordíts, ordíts
Kiabálj, Kiabálj, Ordíts, Ordíts
KIABÁLJ, KIABÁLJ, ORDÍTS, ORDÍTS
KIABÁLJ, Ordíts már CSÖNDET!
…s csönd lett.
1997. november 6.