Kategória: Versek – Poem

Valami nem jött,
Valami elment,
Valami nem lesz,
Valami elmúlt;

Valahol ott van,
Valahol megvan,
Valahol jól van,
Valahol rend van;

Valakit vártam,
Valakit hagytam,
Valaki megjött,
Valakit láttam;

Valami, valahol, valakivel…

Itt maradt minden kép,
Kezemben tartom,
Fejemben él,
Ébren élem újra át
Minden pillanatát;

Arcok, hangok, érintések,
Balga és bölcselő szavak:
Magamban maradok magam,
Magamban veletek
Hol az életre lelek.

Nem látom a holdat
A város fényétől,
Nem ölelem már a fákat,
Ahogy az ég is magasan van már,
Lépcsőn át nem jutok fel;
A halál is messze van.
Nem érek rá,
Pedig lesben áll.

Álmodtam arról ahogy szeretlek,
Igazi felnőtt álommal;
Tudtam milyen ahogy szeretsz,
Ahogy a Hold és a Föld,

Tudtam milyen ha fáj neked:
Éreztem és sírtam;
Ott ragyogott a Toszkán utcákra vetülő
Nap langyos meleg fényében,

Kis utcák narancssárga forgatagában,
Elindultam lovas szekerek között,
Emberek között.
Mentem és csak követtem a nyomát:

Éreztem az utcák kövén,
Láttam a szemekben:
Tudtam merre vagy;

Mert mindenkiben és mindenben ott voltál:
A létezésben, a csöndben, a zsongásban:
Csak akkor volt jó mikor ott voltál mellettem.

Az a sok ami alakul
Kezeim közt:
Lesz és múlik

Mi vagyok én?
Mint az idő,
Vagy teremtett Isten?

Látni születni mi elmúlik,
Érezni ahogy nő
A halandó világ.

Nincs idő. Mond az aggnak!
Nincs hely. Mond a rabnak!
Nincs bocsánat. Mond a papnak!

Több korok múltak el,
Meztelen szívemben:
Arctalan emlékek
Mérgeznek szüntelen;

Tépnek, fájnak és
Lehúznak végtelen…
Könnyezve alszom el,
Ébredek fénytelen.

Elnézem ahogy az útra hulló levelek
Mint apró kis aranyló halacskák
Vergődnek, körbe vesznek, elkísérnek,
Vigyáznak rám utolsó útjukon.

Megadom magamat a sorsnak, az izgalomnak ami viszi kezemet a billentyűkön,
Finoman sikló ujjaimnak a telefon üveg ablakán, mert már csak véletlen papíron a toll;
Így a múlt érzéseit is hiába keresem, hát engedem megírni ma azt ami van;
Csak kering, tekereg, forró jéghegy ami leszakad és felolvad a végtelen hullámzó testében;

De amíg él bennem: izzadok, lázadok; suttogok; ritmust taposok, gitárt kapok fel,
Rezgő testében hívom a vad dallamot élő ér surrogássá: oldja fel ezt a vágyat, a vad rohanást:

Forrni fel: szétterjedni, lebegni a szélben, mint keveredő jéghegy az óceán levében,
– Eltűnni és minden lenni –
Forrni fel: adni, hogy vedd el; maradjak benned egy darab; valami amiből adhatsz.

Az este első csöndjén amint lehunyom szemem:
Hegedű hullám tör, a mozgó kép zivatar zongorán jön,
Mire a képbe ér jobbról maris trombita szóló zeng,
Emberek ömlenek lovakkal úszva át az üst zengésén;
Máris csak bennem visszhangzik mint egy vásári mulatság
Hunyorgó fényei, színei, gitár dalol, latin…
Elhaló, elengedhetetlen, majd a sötét csönd megint.