Kategória: Versek – Poem

Száguldó üstökösként járok némán
Körbe a sötét végtelenben
Nem lelve helyét,
Hol megáll az idő;

Robogok őrülten ragyogva
Nem lelve nyugalmát
Menekülő lelkemnek egy pillanatra

Taszít az erő,
Mögöttem lohol, üldöz:
A múlt idő
Körbevesz, ellep, köröz;

S lepattanó szikrák
Fénylőn mutatnak szín vallva
Utat, minden gonosznak;
Súgják: miért fáj, hisz ez is te vagy;

Ősöreg szörnyek
Belém maró férgek
Verdesve tépem szárnyaim bennetek

Csak lenne cél, hogy honnan-hová
Tudnám megláthatom még a békét
Egy szép napon.

2003. december

Kérlek, ne vedd szívedre buta szavaim,
Tudatlan, gyermek lelkem agg gagyogásait,
Hisz te talán még nálam is jobban tudod, s érzed;
Szívünk erős dobbanását még mellkasodon,
Mint ahogy én is érzem még ujjamat égi testeden siklani;
S gondulatunk minden kimondott s még ki nem mondott
Szavát is többször, s jobban értetted már magadban,
Mint mikor én megérinteni vágytam;

Gyönyörű értelme életem virágának tavaszán,
Oly’ szerencsébe vontál,
Mit semmilyen rózsám egyetlen szirmával pótolni
Tenéked nem lehet, bár tudnám…
Oly’ drága reggelt hozol, békés napokat rád gondolni,
Feledve a sok világi ködöt, és zajongón verdeső
Földre sötét árnyékot vető varjú hadat,
Mindezt én kapom, tőled;

S én mit is adhatok, mivel felelhetek,
Mindent mi neked fontos, kedves lehet,
De nem adom én: vedd el, s gondolj rám:
Reggeli dalban adom, legkedvesebb égi barátaim viszik,
Nap fénylő ívén eső utáni csillogó színes sálat vonok az égre neked,
Halkan hulló cseppekkel símogatom arcodat, hűsítőn, csiklandón,
Lágyan símogatlak, mint levelet fáradt őszi ágakon a szél, vigyázón,
Ajkadra édes, mézes bókokkal csalok meleg, szerelmes csókokat.

2003. december

Lelkünk a végtelenbe száll,
Szabad szelek viszik messze,
Sólyom testvér kiáltása fáj,
Füvek szálán hűvös este,
Szaladj, szaladj sebes lábú nyár.

2003. december

Enyém a mosoly, a vigasság;
Enyém a kincs, ami szívet dobogtat;
Én vagyok, ki azt mondja boldogság,
Szívem az, miben erőd loboghat;

De enyémek a falak, melyek bezárnak,
Enyém a fény, mely színtelen ragyog;
Napomra apró kavicsok potyognak,
S én talán vakon, belsőm végtelenébe rogyok;

Kérem hangod, szemed szent tüzét:
Mérgét mossa nyomtalan elmémből,
– Ahogy fordul napra-nap: erejét
Félelemnek pusztítsd, űzd szívemből!

Zöld kis szegletén hajt gyönyörű virágot,
Reszkető lelkemnek édes ajkad adománya;
Add nekem, hogy hozzon termést,
Lepjen el egészen, többé életem bánat árnyába ne vonja!

2003. december 10.

Kérlek, ne vedd szívedre buta szavaim,
Tudatlan, gyermek lelkem agg gagyogásait,
Hisz te talán még nálam is jobban tudod, s érzed:
Szívünk erős dobbanását még mellkasodon,
Mint ahogy én is érzem még ujjamat égi testeden siklani;
S gondolatunk minden kimondott s még ki nem mondott
Szavát is többször, s jobban értetted már magadban,
Mint mikor én megérteni vágytam;

Gyönyörű értelme életem virágának tavaszán,
Oly’ szerencsébe vontál,
Mit semmilyen rózsám egyetlen szirmával pótolni
Tenéked nem lehet, bár tudnám’…
Oly’ drága reggelt hozol, s békés napokat rád gondolni,
Feledve a sok világi ködöt, és zajongón verdeső
Földre sötét árnyékot vető varjú hadat,
Mindezt én kapom, tőled;

S én mit is adhatok, mivel felelhetek,
Mindent mi neked fontos, kedves lehet,
De nem adom én: vedd el, s gondolj rám:
Reggeli dalban adom, legkedvesebb égi barátaim viszik,
Nap fénylő ívén eső utáni csillogó színes sálat vonok az égre neked,
Halkan hulló cseppekkel simogatom arcodat, hűsítőn, csiklandón,
Lágyan simogatlak, mint levelet fáradt őszi ágakon a szél, vigyázón,
Ajkadra édes, mézes bókokkal csalok meleg szerelmes csókokat.

2003. december 9.

Prológus:

Gyors vonatra szálltam,
Látok elsuhanó házat
Őrült magányom mellett
Ablakon eső hull, kopogtat

Beengedem, kitárom mellkasom
Töltsön el egészen, áztasson;
Látni akarom mint oldja fel,
Mossa a rögöket!

+
Túl korán jöttek bilincsel,
Én elfutottam,
S most láncos lasszókkal
Akarnak szolgául maguknak,

Lerántják, tíz körömmel hántják
Kérgét a fáknak, füvet zabálják
A lángoló gépek,
Miket emberek tüze éltet;

+
Karomba marnak, de én sárba lépek
Lábam után kapnak, de tovább nézek
Fel, egészen az égig, s látlak:
Szabad sólyom testvér!

Felkiálltok, ordítok a szélnek:
Vidd szavaim messze,
Puszta közepére:
Tudja meg vad népem élek!

+
Ha porföldre roskadok majd,
Vörös szemmel, dobogó szívvel
Könnyem hullajtom majd,
Ha haza érek

Kitárom az ajtót hát,
– Síneken kattogó kerekek: –
Máris puha fűbe érve,
Huppnava nevetek!

2003. november 27.

Kezembe fogom a tegnap estét,
Szikrázó gyémántot,
S fénybe fordítva nézek át,
Ő mutatja a boldog órákat;

Olyan gazdag vagyok,
Bármerre nézek
Emlékeink mint ékkövek
Beragyognak időt és teret

2003. november

Ha azt mondanám:
Ott kivágták a fákat,
Erdő nem nő többet;
Ott földrengés pusztított
Ledöntött mindent,
Megállna mindenki,
Mondhatnék bármit
Néznének csudákat;

Én nem mondok mégsem
Semmit ami nincsen
Nem mondok mesét,
Emberek hadának:
Szívemben a hang,
Kezemben a toll
Csöndben van
Nem zajong oktalan;

S miről most beszélnék
Amit most leírnék
Nem állítana meg bárkit;
De én mégis állok,
Nézem a csudákat,
S elbeszélem mit nem hallhat a fül,
Szem meg nem láthat:
Mit súg szüntelen mellkasom
Mitől boldog minden álmom:

Ha lehunyom két szemem,
Utam az álomban kéz a kézben járom,
S ki tudja nappal-é, vagy éjjel
Szemem nyitva van, egy angyal itt ül éppen,
Őt vágyom szüntelen, őt várom végtelen,
Érte dobban fülemben oly hangosan az ér,
Piroslik forró arcom mikor ajka ajkamhoz ér
Gyöngy minden betű mit tollam róla leír…

De drága kincs minden szó,
S borzongva fázik, ha át nem ölelem,
Ezért nem fog tollam papírt sem,
Csak összebújva nézzük a csudákat,
S meg-meg állunk,
Mondhatnak bármit
Mi mosolyogva csókoljuk meg
Egymást megint.

2003. november

Mi a mi szerelmünk? – Ki tudja?
Kit ölelt már ki úgy,
Mint ahogy te fonsz karodba,
S amint tartalak szorosan fogva én
Ki tudja, mi a szerelmünk?

Kinek csiklandott bőrén a csók már úgy,
Mint nekem ajkad nyomán,
Mint mikor lehelletem siklik nyakad vonalán?

Mi a mi szerelmünk másnak?
Kik adták úgy szívük zálogba egymásnak,
Mint nekem halk becéző hangod,
S ahogy én füledbe súgok.

2003. szeptember 9. 02:02

Köves utakon suhantam szeptember közepén,
A nap még meleg fényének sugarát szórta arcomba,
De a fák már tudták, ezernyi szín játszott mindnek levelén,
S őszintén hittem a boldog őszben újra;

De más mosoly vonta be színes hajlongásuk,
Nem elmúló, lehulló kezek intettek lassan imbolyogva felém;
Kacér, kecses üdvözlés volt ringásuk,
Ahogy az örök dívák tárták ki kérges testük megin’;

S a boldog órát adó, sűrűn hulló égi tenger,
Fáradt perccel átölelő,
Körbe udvarló, simogató, oly nyugtató lepellel fedett el,
Mint végtelen karodban a múló idő;

Egy mosolyt látok, arccsonton elterülő cseppekkel,
Nagy szép szembe nézett szemem,
S szívembe mélyedő szerelmes pillantásod kísér el
Azóta minden, időtlen téged vágyó percben;

Vége már a régi vágynak:
Száradó levelű, elmúló őszben mélázni,
Azok közt kik a szép levélhullásra várnak;
S a puha avarba jönnek rothadó múltjukat siratni…

Minden tündöklő óra mióta veled kél, s nyugszik a nap
Utat mutat, s életet keres szívem sietve:
Friss szél, áradó vizek pusztító gyógyszerét
Fájó ősi sebekre;

Szép tavaszt várom ezután,
Kezed kezemre helyezve,
Csókunk viaszpecsét szívünk cirkalmán,
Ahogy magányos tegnapunk feledjük örökre.

2003. október 1.